Morcos éj leple alatt szökött be a szeretet Magyarországra. A zöldhatáron érkezett, ám egy pityókás parasztember meglátta, és később, a tanyaközpont kocsmájában két kisfröccsért mesélte el, hogy szerinte a szeretet hosszabb itt-tartózkodásra is berendezkedett. Mert bár langyos nyárban pihegett akkortájt a puszta, esőkabátot, de még téli hidegtől megóvó, vastag bundát is cipelt hátizsákjára szíjazva. Elővigyázatosságból a szeretet vastag talpú bakancsot húzott a lábára – magyarázta a parasztember –, de azért többször is felszisszent, mint akinek tüske ment a talpába.

Később a szeretettel egy városszéli boltban is többen összefutottak, s mitagadás, a likas nejlonzacskót markolászó, ropogós zsömlére váró asszonyok őszintén a szeretet szemébe mondták: fölöslegesen tett meg ilyen kockázatos utat.

– Mifelénk magára mostanság nem sok igény van – lökte arrébb a szeretetet egyikük. – Inkább a pénzt küldték volna maga helyett. Nézzen csak bele, szél szitál a pénztárcámban, a bankban meg annyi megtakarított forintom sincs, amiből horpadt bádoglábast vehetnék. A gyerekeim minimálbérért dolgoznak, ünnepnap, ha főnökük egy-egy ezrest csúsztat a zsebükbe.

A közeli nagyvárosban, utcasarkon ácsorgókra ráköszönve a szeretetet úgy nézték, mint egy hívatlan marslakót.

– Nem ismerőse véletlenül magának a plazmatévé, a vadrácsos dzsip, vagy a kertvárosi, úszómedencés villa? – kérdezte egy makkos cipőben toporgó. – Mert ha igen, szóljon neki, ezen a számon felhívhat. Maga viszont jobb, ha eltűnik innen azzal a bánatos ábrázatával, mert csak elrontja a mi napfényes nyarunkat.

A szeretet később egy forgalmi jelzőlámpánál ajánlotta fel szolgálatait, autósoknak akarta elmondani, hogy szebbé teszi az életüket. Azok meg csak vicsorogtak, kéregető koldusnak nézték, haragos szemvillanással jelezték: ha nem takarodik a környékről, talán még a lábán is áthajtanak.

– Szeretet? Hát maga meg miből gondolja, hogy éppen magára van itt szükség? – öntötte dühét egy tányért törölgető, izzadtságában fürdőző asszony, amikor lakótelepi panel ajtaján kopogtatott. – A gáz-, meg a villanyszámlát kifizetőt küldje inkább. Meg olyan férjet, aki végre talál magának munkát, és nem a bádogos kocsma teraszán bóbiskol bánatában – harsogott a nő, aki még akkor is a fejét csóválta – szeretet, na még ilyet! –, amikor a konyha gőzében áztatta mosolytalan arcát.

– Szeretetet mondott? És csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül óhajt belegyalogolni mások életébe? Van erre felhatalmazása? És bejegyzett vállalkozása? Mert vége már annak a világnak, amikor feketemunkában mindenki szétfusizhatja az agyát – fordított hátat a szeretetnek egy öltönyös úr, amikor a városon szétfolyt az este, a szeretet meg úgy gondolta, megpihen. Tiszai töltés oldalára feküdt, lábát nyújtóztatta, amikor egy hajléktalan itallal kínálta.

– Igyál cimbora, jut is, marad is – mosolygott a toprongyos öregember. A szeretet nagyot húzott a nejlonborból, álmát csicsergő madarak őrizték hajnalig.

 

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.05.14. 22:10 Szólj hozzá!

Címkék: szeretet

A bejegyzés trackback címe:

https://batyi-tarcai.blog.hu/api/trackback/id/tr635300716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása