(Édesanyám emlékére)

– Anyus, csak nyugalom, az élet ennyire kegyetlen, mit is tehetnénk? – forgolódott tétova tehetetlenséggel a szobában a férje. A heverőre, a testes fotelekre, minden szekrényre, horgolt terítőkre, polcokon mosolygó kis porcelánfigurákra rázuhant a csönd, februári fagy kaparászta az ablakot.

– Anyus, ezt el kell fogadni – halkult a férfi hangja, de ő nem akart elfogadni semmit, se a csöndet, se február átkozott hidegét, se a panel mellett elsüvítő szelet, de leginkább a betűket nem, amiket a távirat papírjára nyomtattak, se a kegyetlenül kunkorodó mondatokat: „sajnálattal közöljük, hogy édesanyám, G. Szabó Lászlóné váratlanul elhunyt. Temetése…”

De ezt már ki sem tudta olvasni, mellkasát két ököllel ütötte, verte a döbbenet, tüdejében megszorult a levegő, ujjait táncra hívta az ideg, lábából, karjából halkan, hogy senkit meg ne zavarjon, elköltözött minden erő.

– Hagyj most magamra – motyogta, és átkarolta néhai G. Szabó Lászlónét, született Szűcs Teréziát, maga mellé ültette, és egyetlen ráncot sem látott az arcán. A heverőn Terike ült, kisiskolás nővére, és a nagykőrösi ház melegéről beszélt hozzá, kemény akaratú apjukról, Szűcs Dénes gazdálkodóról, ki mindig hetykén feszített a lovas kocsi bakján, büszkén kiabált rá az út mellől integetőkre: „Két szép lányom, Tecát és Icát viszem a földekre, fejünk fölött nevet a Nap, kövér gabonát arasson minden kedves szomszéd, bográcsban fortyog már lebbencsen a víz.”

– Hát igen, a háborút is átvészeltük, a te uradat legalább az orosz fogság nem sújtotta – beszélt Teri, és már a zakatoló mozdony hangjára figyeltek, a vasutat dicsérték, hiszen kenyeret adott Terinek, az urának, az egész családnak. Igen, kenyeret, így mondta Teri, munka helyett szolgálatot említett, nevetéskor eltakarta a száját, mint aki attól fél, elszökik az a kevés öröm, ami egy gazdaságot megroppantó világválságon, ugatós ágyukat, lánctalpon dübörgő tankokat hadrendbe állító háborún, téeszesítésen, kuláklistázáson, forradalmon átgyalogolt magyar asszonynak jár két gyerek, tengernyi gond, ezer hajnali ébredés, ezer álmatlan éjszaka után.

– Meghalt. Teri meghalt, egyetlen testvérem sem maradt – állt föl a fotelból, hatvanöt éve öregedő, konzervgyár udvarán, hőségben, fagyban évtizedeken át kínzott csontjaiban szikrázott a fájdalom. – De hát mi történhetett, Teri olyan erős asszony – törölte kézfejével a könnyet szeméből, s észre sem vette, hogy már az előszobában botorkál.

– Nagyon szép az unokád, hetyke legény lesz belőle, majd meglátod. De te is jobban vigyázhatnál magadra, meddig szívod még azt a büdös bagót? – hallotta Teri hangját, a félegyházi ház előszobájában ültek, zománcos tálba darabolták a babot. – Tejfölös zöldbableves lesz ebédre, hát istenem, a fiad mindig azt enne, ha nálunk jártok – nevetgélt Teri. A kertben zöldség, répa duzzadt a földben, forró lében ázott a konyhában a paprikáshoz kopasztott csirke.

– Gyönyörű koszorút veszünk a temetésre, arany betűvel világítson rajta minden szó – mondta volna apusnak, amikor a konyhához ért. De csak hörgés buggyant ki a száját, fényét veszítette tekintete, s amikor a padlóra zuhant, ujjai kávés poharat markoltak.

***

– Gyors halál volt, nem szenvedett, ez vigasztalhatja az urat. Talán valami sokk érhette, meg front is van, gyenge volt a néni szíve – mondta apusnak a mentős.

– Igen, valami sokk, meg a front – markolta a konyhaszekrényt apus, és a párás panelablakon keresztül a felhőket bámulta. Két ló húzta kocsi döcögött rajtuk, pödrött bajszú parasztember ült a bakon, mögötte meg a két szép Szűcs lány, Teréz és Ilonka énekelte bele örömét a szélbe. Dalukat mosolyogva tapsolták meg az angyalok.