Ötéves korában ütötte meg először. Hiába üvöltötte: „Apa, ez fáj!” – a férfi csontos öklei vagy négyszer csaptak le rá. Majd a vastag, kapától, ásótól erősödött ujjak szétnyíltak, megmarkolták a haját, és úgy tépték ki csomóban a szálakat, hogy az apró vörös masnik is darabokra szakadtak. „Ne üsd mán, hát a lányod!” – sikítozott az anyja. Hangja, mint a kés vágott sebet a tanya falán, döngölt padlón, zsírfoltos asztalterítőn. De apja konok maradt, üvöltése közben áporodott borszag töltötte meg a szobát. Félájultan hallgathatta a férfi szavát: „Megmutatom, ki az úr a háznál, az én kölyköm nem fog feleselni, mint alázatos kutya követi minden parancsomat!”

Az anyja sikolya idővel elhalkult. „Mégis, mit tehetnénk?” – szégyenkezett a kérdés az asszony tekintetében, amikor a férje mind gyakrabban célozta meg kocsmából az udvart, hogy böfögve körbevizelje az egyetlen gyümölcsfát. „Pénz sincs, segély is kevés, munkát se ad senki, szikes, rossz földből egy forintot se préselünk ki!” – üvöltözte a férfi, és ütött. Az asszonyt nadrágszíjjal, a lányát kérges tenyérrel üldözte sírásba.

– Minek is élünk, benzint hozzatok, magam gyújtom föl ezt a viskót! – ordította máskor. Az asztalon sosem kóstolt, kihűlt vacsorára szállt a légy, a földön falhoz vert irkák, gyűrt tankönyvek, az ágyon, falvédőhöz lapulva asszony és lány, szellemcsíkos televízióban vidám reklám kék egű Adriáról, kedvezményes nyárról, lobogó hajú lányokról, akik vízisível lovagolják meg a hullámokat.

– Dögöljetek meg! – fuldoklott, hörgött a düh, amikor a szesz már megmérgezte a férfi agyának minden sejtjét. Előkerült balta nyele, rozzant szék kiszakított lába, ütés után a lány homlokán a bőr füléig szakadt.

– Sírni ne merészelj, ha tanárnak, szomszédnak szólsz, kutyával tépetlek szét! – csapta be maga mögött az ajtó apja, újabb kanna bor után indult, hogy reggelre trágyában fetrengve leljenek rá.

– Jolánkám, messzire meneküljetek, nem ember ez mán, vadállat lakozik a lelkében – sírta tele zsebkendőjét a szomszéd asszony, aki egy percre maga is elhitte: fillér nélkül, rokon nélkül, barát nélkül a sarat hizlaló dűlőút elvezet valahová.

– Most nem menekültök, az öklöm hozza nektek a halált! – üvöltött a férfi ködös-rideg téli éjszakán, amikor a tanya tetején, minden gerendáján vastag sötétség aludt, felesége meg őrjöngve nyüszített az udvarra rohanva: belém te többet nem kívánkozz, te mocskos állat.

– Akkor majd te! – markolt a durva kéz a két comb közé.

De az álomból ébredő lány – aki két éve undorral tűrte, hogy apja nyelvével nyálazza-nyalja az arcát, bimbózó mellét, a hasa alatt puhán serkenő szőrszálakat – bár minden csontja fájt, karjáról, hátáról, combjáról el nem múlt a tegnapi verés kék duzzanata, gyorsabb volt. Szemében égő vörösre váltott a félelem szürke fénye, párnája alatt szunyókáló kést markolt, és egyetlen szúrásban robbant fel tíz év dühe, gyűlölete, keserűsége. Majd újra lecsapott, vinnyogott, véres nyála csordult fakult blúzára, amikor a második, a harmadik, a negyedik sebet ejtette apján.

– Vadállat! Hogyan szorulhat ennyi gyűlölet egy törékeny lányba? – torzult a rendőr arca, amikor derékszíjáról leakasztotta a bilincset.

– Az apját ölte meg, huszonhét késszúrással, micsoda világ! – olvasták a hírt borzongó idős hölgyek porcelán mosolyú kávéház melegében, és a pincért szidták, mert a fahéjat, csoki darabkákat már megint elfelejtette.

– Anyám, a kutyának soha el ne feledjél enni adni – suttogta a lány az ítélethirdetés után.

És a börtönben sem árulta el, milyen messzire szállt a sikolya, amikor az apja piszkos körme szakította ki testéből a szüzesség vékony hártyáját.