Nagybajuszú doktor cibálta ki a világra, anyjának mutogatta, széles mosollyal. Lány lett, visítós egészséggel, nagy, barna szemekkel. A mama csak könnyeit nyelte, káromkodott: kellett a fenének. Szoba-konyha-spájzban laknak, ura cefrétől bűzlik, ruhagyárban fillért, ha fizetnek. Minek lány, barna szemekkel? Erre a világra?

– Minek? – kérdezte ő is, copfos hajjal, dőltfalú iskolában. Harminctornyú, szép, nagyvárosról álmodott, ahova bemenekülhet, ezernyi vággyal, mert nagy lesz egykoron, keskeny derékkal, hosszú combbal, szélben lobogó hajjal. A fiúk virágot küldenek, lányok irigylik tőle majd a csókokat.

Apja nem csókolta. Verte inkább nadrág korcáról cibált szíjjal, verte reggel, verte este, munkába kergette, pénzét követelte. – Érettségiddel mit kezdesz? Még hogy egyetem? – visított rá, vörös, disznófejével –, majd adok én a pofádnak. Amikor könyvét rejtegette a párnája alatt, ágy lábát rugdosta, kérdéssel hasogatta – és belőled mi lesz itt, ország sarkában, senki lusta rongya talán a világnak?

Nem válaszolt. Tiszának partján kóborolt inkább, leste a messze sikló, kövér uszályt, matróznak integetett, mellét figyelte, miért nem feszül, gömbölyödik már a blúza. Aztán egy művelődési ház falának döntve szállt ki száján a sóhaj – hát lány, az már nem vagyok –, és hajnalra kiszaladt a világból. Kamionsofőr fülkéjében hallotta, uniós lett már a magyar, lehetőségek tárháza, szabad ország, szabad piac, nemsokára útlevéllel bélelhetik a szemétkosarat.

Anyja ismerőssel üzente: vissza ne jöjj, te cafka, mert beledet ontom. Húsz albérletben tanulta, pisszenni soha, megtűrt lakó csak halkan, s gyorsan fürödjék. Gyárban vágták szemébe – csak nem éppen ide jönnél, s ugyan, mégis, milyen munkára? Hivatalban segélyt könyörgött, éjjel kocsma konyhájából mosta ki a szennyesét, bokáján negyedik éve koptatott cipő karcolt sebet. Magazinból olvasta: Tahitire nyaralást nyerhet, de legalábbis ingyen dobozos kólát, boltban tanulta, pénze csak negyedkilónyi kenyérre elég. Sétálóutcán kikerülték, klubban elfordultak tőle a fiúk. Sörtől undorodva rohant vécé fertőtlenítő szagába. Pályázatokat, kérvényeket írt, senki nem olvasta. Anyja kérdésére: mégis, merre élsz te lány? – utcai telefonfülkéből messzi városról mesélt, ahol biciklivel üldözi a szivárványt.

Diszkóban kínálták – figyelj, lány, nem C-vitamin. Út mellett megerőszakolták – nehogy azt mondd, neked nem esett jól! – röhögött rá három férfi, ujjuk a sliccükön táncolt. Lépni sem bírt, sárban mászott, sírása éjfélkor fagyott rá a földre.  Reggelre a teste (negyvenhárom kiló – került később a jegyzőkönyvbe) ároknak partján hűlt ki. Arcát gyűrt csomagolópapírral takarták, lábáról a cipőt még csak el sem lopták.

Lány volt, csúnya, farzsebében személyi igazolványt se leltek. Hír lett belőle, bulvárújságba való. Fölé karambolt, alá kigyulladt pajtát tördelt a szerkesztő. Ujja a számítógép gombján pihent, monitoron összefolytak a betűk. Rádióban közgazdászok örültek: erős a forint, rekordot dönt a BUX-index, amikor reklámkép is került az oldalra – alföldi táj, luxusautóval. Szélvédője üvegén szivárvány összes színe csillogott.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.06. 08:47 Szólj hozzá!

Címkék: média szegénység reménytelenség mélyszegénység

A bejegyzés trackback címe:

https://batyi-tarcai.blog.hu/api/trackback/id/tr245447098

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása