Ízt nem érzett, csupán a szomjúság gyötörte. Kiszáradt a szájpadlása, nyelve odatapadt a fogaihoz, száját szólásra nyitni sem bírta, csupán hörgés, áldozatára leső, hajnal hidegében remegő vad nyüszítése tört fel a torkából, amikor a bosszúra gondolt. Arcán, bőre alatt pattanásig feszültek a hajszálerek, szédülés környékezte már a baleset után, amikor két rendőr fogta le, sápadt öregasszony kiabált rá az út mellől: „Ne, jóember, ne tegye, ezzel már úgysem mentheti meg a lányát!” De ő akkor nem hallotta a szavakat, nem érezte a rendőrkezek acélos szorítását, rohanni akart, ráugrani a vérző fejű autósra, széttépni rajta a bőrdzsekit, széttépni az ingét, a bőrt lenyúzta volna arról a fröccsszagú emberről, aki áthajtott egyetlen gyermekén.

– Megölöm! – üvöltötte bele a világba, hangja körbeszaladta a várost. A bírósági tárgyaláson már csak ült, testének mázsás lett a súlya, a bíró szavát sem értette igazán. Halált okozó ittas járművezetésről beszéltek akkor, bűntettről, a bőrdzsekis frissen vasalt öltönyben habogta: megbánta bűnét. Bocsánatot kér a családtól, maga sem tudja, mi történt akkor, szemvillanásnyi idő sem kellett ahhoz, hogy a labdáját kergető gyerek kocsija elé fusson a járdáról. Bocsánat – visszahangozták a falak, de ő tudta, gyereke gyilkosának nincs bocsánat, börtön – legyen bármilyen vastag is rácsa, kerülje akár évekig is Napnak fénye a cellát – nem enyhítheti bűnét.

– Megölöm! – suttogta az ítélet kihirdetése után, megölöm, ordította a konyhában, amikor a felesége zokogva motyogta: de hát így nem lehet leélni egy életet, a sírból lányukat egyetlen angyal sem varázsolja eléjük, őrizzék inkább mosolyát emlékükben, idő kínáljon gyógyulást fel-felszakadó sebükre.

– Rabságában megtört, azt mondják, meg is őszült – hallott hírt az autósról, de az ő szomjúságát víz nem oltotta, ínyén szárazság tört barázdákat, a bosszú vágya körbefonta minden gondolatát évek multával is.

– Már kiszabadult, újra munkába állt, hiába, az élet megy tovább – vigasztalták barátai, ha szóba került gyereke gyilkosa. Ő pedig naponta vitt gyertyát a sírra, erejét vesztett ujjaival fél órán át igazgatta fehér virágok szirmait. – Ne félj, kislányom, megölöm, bosszúm kegyetlen lesz, igazságot én osztok, tettemet egy percig sem bánom majd meg – melengette tenyerét a gyertya imbolygó lángját simogatva.

Hideg reggelen kést vett magához, indulás előtt nyugtatót nyelt, torkát maró pálinkából kortyolt, két pohár vízzel öntözte szájában a sivatagot. Kocsiba szállt, mert úgy érezte, eljött a nap, amikor meg kell keresnie azt a várost, ahol olyan ember él, akinek autója halálba lökte a lányát, meg kell keresnie az embert, aki megbánta a megbánhatatlan. Gyerünk, gyerünk – űzte kocsiját – gyerünk, tudom, hol a háza, tudom, mikor indul munkába, tudom: ezt a reggelt nem élheti túl.

Szája nem érezte nyál ízét, arcán a düh újabb és újabb erekbe lökte a vért, szeme előtt vöröslő ködfelhő vonult át. Színét váltó láma fényét dehogy vette észre, fékre lábát túl későn lökte, kocsijának szélvédőjén apró vérfolt hízott, a hátitáskás kisfiút az ütközéstől tízméternyire vizsgálta a mentős.

– Talán túlélheti, van remény – motyogta az orvos. – Vadállat, kötél járna az ilyenek! Mit ártott magának ez a szerencsétlen? – üvöltötték vagy tucatnyian, nem bántották, de éle volt a gyűlöletnek. Ájulása előtt kiszáradt szájához vérrögök tapadtak, rendőrnek motyogta: bocsánatot, kegyelmet a jóistentől kérjen nekem.