– Akkor fogd meg, és szépen vidd el beváltani? – mondta az asszony, miközben álltak a széttört cserépmalac romjai fölött, gyér napfény világította meg a szobát, ami ettől inkább hasonlított ravatalozóhoz, mint egy lakás agyonlakott nappalijához.

– De miért én vigyem? – motyogta a férfi, és kézfejével törölte le gyöngyöző homlokáról az izzadtságcseppeket, amik talán a szomorúságtól, talán a szégyentől csordultak a bőréből, hintáztak egy kicsit ráncain, mielőtt orrára csöppentek.

– Mert te vagy a férfi, azért. Én szépen összegyűjtöttem tíz, meg húsz, meg ötven, meg százforintosonként, és külön nejlonba raktam a kétszázasokat is.

– Mi köze ennek ahhoz, hogy én férfi vagyok? Te jársz boltba. A pénztárosok mindig nők. Ti jobban megértitek egymást – fulladt újabb motyogásban az ellenkezés.

– István, ne csináld már. Menjél, és kész. Rendben lesz minden.

– De hát ez az összes vagyonunk.

– Dehogy az összes. Van lakásunk, vannak bútoraink, meg szőnyegek, és aranyunk is van – mutatta az asszony az ujját ölelő karikagyűrűjét, meg egy másikat, amit még az anyjától örökölt. – És a temetésre is van félretett pénzünk, ne felejtsd el. Meg majd jön a nyugdíj is.

- -A nyugdíj... – sóhajtott a férfi, a kis pénzes zacskókat marokra fogta, becsúsztatta egy nagyobb szatyorba, és elindult a kinccsel, mert mindig csak azt mondták, ez a mi kincsünk, amikor megsimogatták a három éve vett cserépmalacot, felhúzta a csámpásra taposott cipőjét, kabátjába bújt, és lassan lecsoszogott a lépcsőn, ki a kapun, hunyorogva nézett rá az utcára, és érezte, a szokottnál is jobban zúg a füle. Fordult jobbra, fordult balra, figyelte a szombati bevásárlásba rohanók lépteit. A táskát a hóna alá szorította, mégiscsak majdnem harmincezer forint van benne vaspénzekből, ennyiért akár már embert is ölhetnének – gondolta, és betért az első kisboltba, ahol hosszú sor kígyózott a pénztár előtt.

– Éppen most váltsam be? Ugyan bácsi, nézzen már körül, itt mindenki rohan, levennék a fejem. Hozza be hétfőn – durrant a pénztárosnő hangja. – Meg egyébként is be kellene rolniznia. Úgy megy ez, ha nem tudná.

Nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy az ő kincsük mások szemében csak több nejlonzacskónyi gond, számolgatás, időveszteség, és senkinek nem jut eszébe, hogy a férfi azért cammog boltról boltra, mert otthon elfogyott minden pénzük, mert már nem rájuk tapad, hanem torkukon tapos a szegénység, mióta meghalt a fiuk, és senki nincs, aki nyugdíjra várva markukba nyomjon egy tízezrest – "Ne köszönd fater, most van, most adok..."

– Tudja mit? Vegye meg, amire szüksége van, fizessen ezzel a pénzzel, a többit meg vigye haza – magyarázta egy biztonsági őr az éjjel-nappaliban, amikor látta, a férfit már elhagyta minden ereje, és ahol egyszer ez az erő lakott, már csak szégyen fészkelődik.

– Nem, köszönöm – rázta a fejét, és ment tovább, nem tudta, hova, de ment, és megfogadta: már pedig ebből a pénzből nem költ, mert ha egyszer már disznót ölt, még ha cserépből is volt az a disznó, ropogós papír pénzben szeretné látni, mit is fizettek a gyilkosnak.

– Próbálja meg ott, az egy lottózó – mutatott egy asszony rácsozott ajtóra. – Úgy hallom, mindig hiány van az apróból, hátha szerencsével jár.

– Köszönöm – mondta a férfi, és benyitott az ajtón, csak ment, bele a hosszú sorrá rendeződött, Fortunához fohászkodó tömegbe, a biztos tippeket osztók zajába, ami keveredett az csodavárás csöndjével, csoszogó cipők talpának hangjával, meg valami furcsa gép kattogásával, ami hosszú cetliket köpött ki a száján.

– Pénzt váltani? Jaj, megőrülök! Most, szombaton, amikor a legnagyobb forgalom? Nagyon sajnálom uram, de erre most nincs időm. Adjon fel lottót, ötöset, hatosat, vegyen kaparós sorsjegyet, vagy mit tudom én, de pénzt hadd ne váltsak már – nézett rá könyörgősen, visszafojtott dühvel a csudagép parancsnoka, egy húszesztendős forma kislány, akinek csillag lakott a szemében.

– De én soha nem játszok szerencsejátékot.

– Akkor sajnálom – nézett át a feje fölött a lány, és szeméből eltűnt a csillag.

Az öreg megszédült. Nem nagyon, de mégiscsak megszédült, és egy erős marok szorította meg a karját.

– Üljön ide, tata. Mi a baj? – kérdezte a száj, ami a karhoz tartozó test fölötti arcban mozgott.

– Pénzt váltanék be. Vaspénz, papírra. De nem kell senkinek.

– Nem kell? Na, adja csak ide, majd én elköltöm – nevetett a száj, borosták táncoltak az arc bőrén fültől állig. – És tudja mit? Ezen nyerünk rengeteg pénzt.

Nyerünk, így mondta a száj, és ettől a férfi nagyon megijedt. Csak nem akarja eljátszani az ő pénzét? A kincset, ami cserépmalac hasában pihent, amit három év alatt raktak össze, ha úgy érezték, van egy fölösleg ötvenesük, húszasuk, netán még egy százasra is ráfoghatták: most nincs szükségük rá.

– Na, adja, vagy nem? – nézett rá az arc.

– Félek – mondta az öreg.

– Tőlem? Na, tőlem aztán nem kell – vigyorgott a száj, és mire a férfi észbe kaphatott volna, az arc, a száj, az egész ember fölpattant, sorba állt, fizetett, és visszatért az asztalhoz.

– Na, tata, ezt fogja... – nyomott az öreg kezébe egy húszezrest, egy egy ötezrest és még ezerötszáz forintot.

– Becsaptam?

– Nem. Azt hiszem..., nem is tudom..., talán éppen ennyi volt a zacskókban

– motyogta a férfi, és már indult volna, amikor a száj nevetni kezdett, és a kéz a markába nyomott egy cetlit, a pénzek tetejére.

– Ezzel meg holnap jöjjön vissza pontban tíz órakor, keressen meg engem, aztán majd beszélünk.

A férfi bólintott, kitámolygott a lottózóból, és ujjai olyan erővel szorították a bankókat, hogy mire hazaért, megkékült a kézfeje.

– Itt baj van – nyöszörgött az asszony. – Átvertek. Ez kétezerrel kevesebb. Játékra költötte, te meg hagytad. Mekkora nagy marha vagy – csúszott ki az asszony száját a fájdalom. Azonnal menjél vissza, és mondd meg neki, hogy aljas bitang, és azt is mondd meg neki, hogy rendőrt hívunk rá – hörögte  az asszony, aki azt is mondta volna, hogy ez a világ egy velejéig rohand világ, ahol már csak a pénz az úr, pénzért eladható minden, a pénzért megőrülnek az emberek, és ő ebben a világban már nem akar tovább lakni, de nem tudta elmondani, mert tüdejéből csak sípolt a levegő.

– Ne kiabálj. Holnap találkozunk. Azt mondta, délelőtt tízkor legyek a lottózóban, és akkor beszélünk.

– Ezt mondta?  És miért mondta?

– Nem tudom. Talán a cetli miatt.

– Milyen cetli?

– De hát ott van az is a kezedben.

Az asszony a furcsán kunkorodó, fénylő papírra bámult, azt még el tudta olvasni, hogy TIPPMIX, de ezzel el is fogyott a tudománya. Látott ott sok írást, városneveket, Barcelona, Madrid, Milan, ékezet és ó betű nélkül, meg látott betűket, hogy H, meg D, meg V, és számokat is látott, de nem érdekelte.

– És ezt is add vissza neki. Nekünk nem ilyen nyüves papír kell, hanem a kétezer forintunk. Ezt üzenem – parancsolt az asszony, mielőtt megkavarta a zöldséglevest.

– Azt az urat keresném, aki tegnap itt ült, és beváltotta a vaspénzeimet. Szóval elköltötte, vagy nem is tudom... – nézte a lányt vasárnap délelőtt pontban tíz órakor a férfi.

– Azt ugyan keresheti. Az a Miska bá' volt, és már elment. Mit elment? Kitáncolt az ajtón, annyit nyert, mint még soha.

– Az én pénzemen?

– Hát ha a maga pénze volt az a csomó vas, akkor azon. Miért, átverte? Pedig már tegnap is felmarkolt vagy ötven rongyot – nézett a férfira ijedten a lány, szikrázott a csillag a szemében.

– Rongyot? Nem értem... Nem..., dehogy. Vagyis egy kicsit..., mintha... De adott egy cetlit. Ezt a cetlit. És azt mondta, majd ma beszélünk.

– Cetlit? De hát ez egy fogadási szelvény – nevetett a lány. – Bedughatom a gépbe?

– Nem lesz ebből baj?

– Baj? Miért lenne? Legfeljebb azt mondom: na, uram, ez mehet a kukába, mert nem nyert... – szórta a szavakat a lány, majd tátva maradt a szája.

– A francba... De hát ez Misi bá' hosszú sora. Ugyanaz, amivel... Nanemán... – hadarta a lány.

– Akkor mégiscsak baj van? – kérdezte a férfi.

– Attól függ... – nevetett az asztal, nevetett a pult, a furcsa gép nevetett csak igazán, meg persze lány, és sorban szedte ki a kasszából a húszezreseket. – Mert ha maga is tízezerrel rakta volna meg ezt a tippsort, akkor most 648 ezret nyert volna. De a zsugori Misi bá' csak kétezerrel fogadott a hosszú sorra magának, így most nem tudok adni, csak 129 ezer forintot, meg még hatszázat – pakolta teli a pultot a lány, és szemében ott táncolt a csillag. A férfinak úgy tűnt, még tapsolt is az a csillag, de hát ki látott már tapsoló csillagot?