– De miért szaladnak a fák? Apa, miért szaladnak? – kérdezte a fiú.

– Nem szaladnak. A vonat vágtat, hallod, hogyan zakatolnak a kerekek, és ezért tűnik úgy, mintha a fák szaladnának – válaszolt a férfi mosolyogva, majd felnevetett, és ezt a nevetést nem tudta elfojtani, mert nem is akarta, hiszen erre a nevetésre várt több mint húsz éve, erre a gurgulázó hangra, ami a tüdejéből szakad ki, hogy szaladhasson tovább a szájon át, bele a világba, és ez a nevetés körbefonja végre ennek a világnak összes zaját, úgy megrázza minden fájdalmát, hogy örömmé változzon, ahogy megcsókolt békából lesz a szép herceg boldog mesékben.

A fiú is nevetett, nem olyan harsányan, mint a férfi, de mégis nehezen formálódott az újabb mondat.

– Akkor ezek a fák nem is futók, hanem katonák, akik díszőrséget állnak a vasúti sínek mellett.

– Igen, katonák... – mondta a férfi, nevetése mosollyá szelídült.

– De nincs a fákon levél – mondta a fiú. Nem szomorúan, csak mint aki tényt állapít meg.

– Nincs. Hiszen már november végén járunk, a leveleket lecibálta a szél, kopaszon kapaszkodnak az ágak az égbe.

– És ezek a fák milyen fák?

– Nyárfák.

– Nyárfák? Ez jó. De novemberben miért nem hívják inkább őszfának? – nevetett a fiú.

– Nem tudom. De nem is rossz ötlet – nevetett újra a férfi a meztelen fákat nézve.

És ezeket a fákat bámulták a többiek is a fülkében. A csontos arcú idős úr, akinek karvaly orrára úgy tapadt a szemüveg, mintha oda hegesztették volna, a laptopjából feltekintő asszony, aki pár perce még dühösen közölte okostelefonján egy ki tudja honnan beszélővel, hogy ő mégiscsak egy üzletasszony, és vele így nem lehet eljárni, mert, ha kell, bírósági úton fogja érvényesíteni anyagi igényeit. És a fákat nézte az a két diák is, aki szentül hitte, mire leér velük a vonat Szegedre, mindent sikerül megtanulniuk ahhoz, hogy átmenjenek a vizsgán.

De a fiú miatt itt nem lehet tanulni – forgatták dühösen a szemüket, átkozták a fákat, a leveleket. De leginkább a férfit, akinek csak annyit kellett volna mondani a fiúnak, hogy hagyd már abba, nem vagyunk egyedül, nem kérdezz hülyeségeket, egyáltalán, ne szólj semmit, mert a vonat már nem arra való, hogy az emberek beszélgessenek, annak a világnak örökre vége, hiszen az emberek már számítógépre kötve élnek, nem kíváncsiak a szóra, csak az internetes információkra.

– Érdekes, a felhők is szaladnak. De azok velünk jönnek, biztos ők is meg akarják nézni Szegedet, a Tiszát, meg a Dómot – fordult a fiú a férfi felé, majd tekintete már a fülke belsejét pásztázta, a kopott bőr üléseket.

– Gyönyörű. Olyan szép a színe. Erre mondják, hogy bordó? – kérdezte a fiú.

A vizsgától rettegő diákok, az üzletasszony, a szemüveges meg némán kötötte a harci szövetséget, és már csak azt kellett eldönteniük a villámló tekintetek kérdés-felelet játékában, ki parancsol rá a fiúra, fogja már be a száját.

A szemüveges vállalta.

Hangja karcosan, de visszafogottan csengett.

– Uraim – fordult a férfi felé –, nagyon sokat segítene, ha megkérné a fiát, hogy egy kicsit hallgasson már el. Egyébként pedig, ha nem haragszik, megtudhatnám, ugyan mi tartotta vissza magát eddig attól, hogy elmagyarázza a fiának, aki szerintem legalább húsz éves: a fák nem szaladnak, nem katonák, és a felhők sem kíváncsiak a szegedi Dómra - marta a gúny a szemüveges hangját.

– Nem ez itt a kérdés, már megbocsásson, hanem az, miért nem viszi el egy elmeorvoshoz a fiút? Rajta is segítene, magán is, meg azokon, akiket a rossz sorsuk legközelebb magukkal sodorja össze egy vasúti fülkébe. A maga fia beteg, vegye már észre...

A diákok összerezzentek, na, ez azért már sok, mégsem kellett volna, az okostelefon klasszikus zene hangján jelezte, az üzletasszonynak újabb hívása érkezett, a szemüvegesről meg kiderült, mégsem hegesztették karvaly orrára a szemüveget, mert remegő ujjakkal többször is vissza kellett tolni a karvaly orr nyergére a keretet.

– Nem, asszonyom, az én fiam nem beteg. Már nem beteg – mondta a férfi, és olyan óvatosan trakta össze a szavakat, mint szőnyegen ücsörgő óvodások a picinyke fakockákat. A diákok nem is értették, a hirtelen arcába dobott kérdés, a sértődöttség, vagy éppen szégyen miatt koccan a kockák sarka, illeszkednek olyan lassan össze hosszú sorrá.

– Az én fiam vakon született, így élt le huszonnégy évet, de három hete megműtötték, és a műtét sikerült. És az én fiam ma utazik haza a pesti klinikáról, és életéből először lát vasút menti fákat, és először felhőket, amik, már megbocsásson, de szerintem is Szegedre futnak velünk, mert kíváncsiak a Dómra, és kíváncsiak a Tiszára, és remélem, ott maradnak a jövő nyári szabadtéri előadásokig, hogy a fiammal együtt nézzék meg, milyen is a Dóm tér, ha kigyulladna a reflektorok.

– A Dóm tér? – kapaszkodott ki egy kérdés a mázsás csönd alól, úgy fél perc múlva. - Amikor szabadtéri van? Az gyönyörű. De a felhőknél, a Szegedre szaladó felhőknél sincs szebb látvány ködös őszben – nyelte a levegőt az üzletasszony, és olyan dühvel vágta a szemüvegeshez az okostelefonját, mintha megégette volna a kezét.