– Ha...lasz...le? Was is das?

– Specialitét kaja. Szegedi híresség. Nagyon fájin.

– Nem érti, mit erőlködsz?

– Ha érti, ha nem, most ez kap, oszt annyi.

Van már harminc éve, hogy ez a beszélgetés elhangzott az egyik Tisza-parti halászcsárda díszesen megterített asztalánál. Az ablak előtt leselkedett az este, az egyik díszesen terített asztalnál öltönybe kényszerített szegedi újságírók igazgatták nyakkendőiket. De ami ennél is fontosabb: egy magas beosztású német vendég (delegácijá) a viharosan és dinamikusan fejlődő NDK-ból, amit ők persze DDR-nek ejtett, de annál nagyobb büszkeséggel. És persze azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a rohamos gyarapodás nem másnak köszönhető, mint a Német Szocialista Egységpártnak, az ország vezető erejének, de különösen Erich Honecker elvtársnak, aki olyan hibátlanul irányítja az egyébként is hibátlan pártot, ahogy egy zsenitől natürlich...

– Ki tűr mit?

– Ne szövegelj már. A natürlich az jelenti, természetesen. Szóval a Honecker fasza gyerek szerinte.

– Aha... – folytatódott a beszélgetés, miközben a tolmács fordította az öntudattól meg két szilvapálinkától egyre vörösebb fejű vendég szavait, aki készségesen felajánlotta: mivel az NDK (DDR) a szocializmus építésében olyan hatalmas tapasztalatokra tett szert, szívesen megosztaná a magyar elvtársakkal. Majd kicsit rosszallóan jegyezte meg, hogy például az új törvények, miszerint magánszemélyek által üzemeltetett vendéglők (Was ist das gebin?) megnyitását engedélyezik, arra utalnak, a kapitalizmus vadhajtásai mintha elhomályosítaná a magyar elvtársak látását, de annyira, hogy félő, lekanyarodnak a lenini útról.

Majd újabb pálinka érkezett, a tolmács meg azt magyarázta a jeles német vendégnek, hogy a halászlé remek étel, de magyar ízlés szerint készül, vagyis egy német számára esetleg túl fűszeresnek tűnhet, sőt mi több, erősnek, erre fel kell készülni.

A német felkapta a fejét, majd öntudatosan kijelentette: az ő gyomra mindent kibír, na ja, natürlich..., és nem retten meg egy tányér forró levestől. Majd nevetett, mit nevetett, röhögött, de oly fejrázósan, hogy tokáján csárdást jártak az izzadtságcseppek.

– Na szóval, az elvtárs ilyen kemény legény. Akkor tréfálkozzunk egy kicsit – villantotta szemét újságíróira a főszerkesztő, és persze a kacsintás sem maradt el.

Amikor pedig megjött a halászlé, és mindenki tele merte tányérját, fent nevezett főszerkesztő még egy pálinkát diktált a német vendég szájába, és udvariasan rákérdezett, étkezés előtt nem kívánja-e igénybe venni a toalettet.

– Csak hogy több férjen a gyomorba – tréfálkozott a főszerkesztő, a német vendég meg ment a vécére, mert az illatokat érezve már elkészítette magában saját kis ötéves tervének első lépését, miszerint a magyarokat most kieszi a vagyonukból.

– Na most figyeljetek! - nézett vigyorogva újságíróira a főszerkesztő, és az asztalra tett, „Vigyázzanak, nagyon erős!” paprika sűrítményből egy nagy kanállal pottyantott az öntudatos német levesébe. Majd lassú mozdulatokkal elkeverte, és mint egy ősi sámán, ki most buzdítja harcra a magyarokat, varázsigét is mormolt: „Na, ettől fogod te összefosni magad, te kis Honecker seggnyaló!”

Amikor a német vendég visszatért, és megkönnyebbülten ült vissza a helyére, a főszerkesztő kért elnézést, mondván, nem víztorony, mi sokáig tudja tárolni a folyadékot, és megcélozta a mellék-, de csöppet sem mellékes helyiséget.

– Na, akkor most már ehetnénk is – vigyorgott a főszerkesztő, amikor hatalmas teste visszazuhant a székre. – De előtte megkérdem tisztelt német vendégünket, nem kér egy kis erős paprikát a lébe, már csak a magyaros hagyomány miatt is.

Gyors fordítás, gyors válasz:

– Ja, ja, natürlich... –, és már kavarta is az őrleményt, habosítva a levet.

Öt kanálnyi falatozás után a főszerkesztőt, ki két kanállal is tett a magyaros méregből a saját hallevébe, kiverte a hideg veríték, arca lilult, torka lángolt, kérdése inkább jajgatásnak tűnt.

– Ki a fene főzte ezt? Olyan mint a ciánkáli...

– Főnök nincs ezzel semmi gond. Nézze, a német hogy nyeli, pedig abban aztán van erő.

– A francba! – fordult a főszerkesztő a német felé, aki olyan vidáman kanalazott, mintha Honeckertől a budiban tudta volna meg, felterjesztették a legmagasabb endékás-pártos kitüntetésre.

– Mi a szarból van ennek a nyelőcsöve? És miből a gyomra? Nem erős, kamerád?

– Nein, nein, sehr gut.... – vigyorgott a német, és még egy csipetnyi erőset kevert a halas vízbe.

A főszerkesztőhöz ekkor akartak mentőt hívni, de ő csak csapkodta a levegőt, azt harsogva, nincs őneki semmi baja, csak a levegő kevés a teremben. Próbálja egy kis kenyérrel, az segít – suttogták felé a jó tanácsot, de akkor már tudta a főszerkesztő, nincs az a pék, aki olyan kenyeret tudna sütni, ami enyhítené az ő kínjait.

– Nem értem... nem... ér.. tem... – hörögte, majd kitámolygott a teremből, hogy legalább friss tiszai levegőt harapjon. Nagy falat sikerülhetett, mert egy szuszra taxit is tudott hívni úgy, hogy közben a rakpart összes fájára felfűzött vagy kétszáz válogatott káromkodást. De maradt még a zsebében, mert másnap, a szerkesztőségi értekezlet első tíz perce is azzal telt, hogy az újságírók megtudják, kinek volt ledér nőszemély az anyja, és mekkora nemi szervvel rendelkezik az a rugós ló, amit rá kéne ereszteni az NDK-ra, de leginkább a német vendégre nemi aktus elkövetése céljából.

Az újságírók meg csak ültek az asztalnál, és azon térték a fejüket, ugyan ki mondja el: miközben a budizós-helycserés támadás zajlott, vándorolni kezdtek a tányérok is. A németé a főszerkesztő elé került, suttyomban, mint szégyenlős banditák szoktak sápadt hold fényénél kalandra indulni, a főszerkesztő tányérja pedig odacsusszant a német vendég elé. Mintha olyat is hallottak volna az újságírók – „Ha már humor, legyen igazi...”, de később sokan megesküdtek rá: száj szólásra akkor egy sem nyílt, csupán a főszerkesztő helyettes keze mozgott, mint Rodolfo bűvész úré tette egykoron...

– Főszerkesztő elvtárs. Tudja, a kommunistákat különleges fából faragták. Talán a németek még különlegesebből – merészkedett két káromkodás közé egy kuncogós mondat. A főszerkesztő meg nézett, mint aki tekintetével nem csupán ölni szeretne, hanem rögvest lejátszani a tatárjárást a törökdúlással, egy színdarabba szerkesztve...

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.12.15. 14:33 Szólj hozzá!

Címkék: vicc humor német halászlé erős paprika csípős átkos magyaros Németország NDK DDR Erich Honecker

A bejegyzés trackback címe:

https://batyi-tarcai.blog.hu/api/trackback/id/tr395693534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása