És akkor azt vágja bele a képembe, érted, az én képembe, hogy mondhatok neki bármit, ő az orvosi egyetemre adja be a jelentkezési lapját. Mert hogy doktor akar lenni, naná, még hivatástudata is van. Taknyos, tizennyolc éves kölyök, és engem oktat. Azt hiszitek, szép szóval meg lehetett győzni ezt az elkényeztetett kamaszt? Pedig elmondtam neki, ugyan, nézz már körül a világban, ki az az orvos? Politikának kapcája, kórházat zárnak be a feje fölül, törvényekkel ugráltatják, háladíjjal mocskolják, háromszáz forintért írogathatja a receptdíjat, miközben a rendelő oldaláról leszédül a malter, a folyosót jó, ha ötévente ki tudják a váróban festeni. De nem, ez a kölyök csak köti az ebet a karóhoz. Mit szóltok ti ehhez?

- Háromszáz forint, kész röhej – húzták el a szájukat, gunyoros vigyor rajzolta át arcukat, egykedvűen bámulták, milyen lassan fullad meg viszkijükben a jégkocka. Négyen ültek az asztalnál, lazán gombolták magukra a magabiztosságot, amit bankban, értékpapírokban, jó áron vett, még jobb áron eladott ingatlanokból befolyt haszon hizlalt. Menedzser magazinra csöppent a legdrágább ír sör, amikor a beszélgetés vagy hatodszor botlott bele a pénzbe, közös, tuti biztos üzletek lehetőségétől feszült mosoly az arcokra, s szuszogva engedtek ki egy-egy lyukat az olasz öltöny nadrágjának szíján.

Lopva lestek ki a párás ablakon, örömmel nyugtázták, a parkolóban hagyott mindenextrás autók metálján ügyesen táncol a lámpa fénye. Mobilcsörgésre félmondatos válaszokat küldtek, Párizsból hallózó barátnak üzenték, jobb, ha nem pénteken, inkább szombaton futnak össze Barcelonában. Asszonyt nyugtatták: a karibi hajóút befizetve, üzlettárs hadarós szavait – az euró, a dollár nem mozdul, pánikra semmi ok – koccintással ünnepelték.

Éjfélt mutatott az óra, amikor új erőre kapott a szesztől széteső beszélgetésbe a vita, ér-e az ember valamit, vagy csupán vegetáló élőlény, ha havi nettó egymilliót nem rak le az asztalra.

- Még hogy doktor? Mondd meg a kölöknek, kilóra veszel neki hatot, ha kéri – bukdácsoltak ki az étterem ajtaján, fenekük bizseregve készült volán mögé, fűthető ülésre, lábuk már érezte, milyen csodás is egy mozdulattal fölhergelni a száznyolcvan lóerőt.

- Doktort, kilóra? Nem is rossz duma – motyogta, amikor már tolatóradar mérte be a távolságot. – Kövérre hízott millió itt már az érték, nem a diploma – rakta össze agyában a mondatot, amivel majd holnap, meisseni porcelánnal megágyazott asztalnál bizonyítja a fiának, agyilag full extrás, jó dumáját nem bizományiban vette. „Doktor! És mégis milyen, na, mégis milyen?” – nyomta el az álom. „Doktor, na szép, bruttó százhúsz ezerért…” – bukott előre a feje, pontos műszer mérte: éppen százhússzal csapódott kocsija út menti fába.

- Nyugodjon meg, nincs különösebb baj. Fantasztikus építésű volt ez az autó, meg a légzsák is sokat segített. De ne moccanjon, egyelőre ne, már nincs messze a kórház – hallgatta a szavakat. Orrába lassan surrant be az  illat, amit kölyökként, külvárosi rendelőkben ismert meg, amikor még anyjához bújt, ha meglátta a fehér köpenyt.

- Doktor úr, nincs nagyobb baj? A gerincem nem tört el, ugye meg se roppant? – folyt halkan szájából a szó, szorította a mentős kezét. Mielőtt elájult, arra gondolt, talán tíz éve nem markolt ilyen erős, férfias ujjakat.