Délután, esőt dobáló felhők elől menekült a kocsmába. Hónapos füst csavarodott nyakába, büdös pálinkagőzből rohant rá a ricsaj, de mégis bólintott, udvariasan, mintha köszönne. Dehogy figyelték. Csak a csapos rántotta föl a fejét, s küldött egy faggatózó pillantást.

– Egy sör lesz – habogta olyan halkan, hogy fogai közül ki sem esett a hang.

És fölemelte a képet. Rongyos újságpapírba csomagolva hozta a keretezőtől, a sokutcás csatangolásban csak ujjai óvták a vászonra vitt fényeket, a nádas közepére festett tanyát, a borzas eget, amitől „Vihar előtt” lett a festmény címe.

– Szép. Igazán szép – mordult rá egy férfi a támaszkodó pult mögül. És csak akkor vette észre, hogy ügyetlen lábra húzott cipő sarka felhasította a papírt, és a tanya már ott állt egészen meztelenül a söröskorsók árnyékában.

– Pedig itt nem is jó a megvilágítás. Meg ez igazán talán távolabbról… – habogta ügyetlen mentegetőzését.

– Akkor is szép – morgott tovább a hang, amihez már egy borostás fej is társult. Vörös szemek hajoltak közelebb a vászonhoz, majd lódultak a vaskos mancsok. S a tanya fölrepült pultmagasságig. Fehér falai bevilágították a kocsmát, a nádak csúcsaira pedig ráült a füst.

És a csönd.

Korsó pulthoz nem csapódott, asszonyt szidó káromkodás fáradtan húzódott vissza a szájba, széket se löktek asztal sarkához.

– Hát ez igazán fájintos kis házikó. Apámé volt ilyen – tolakodott egy cingár egészen a képig, és ujját végighúzta a vásznon.

– Ugyan már. Magának nem is volt apja. Még hogy tanyájuk? És éppen ilyen. Akkor most nem itt vedelné a fröccsöt – replikáztak azonnal hárman.

– Lakni is lehetne benne – nyugtázta a csapos, akiről kiderült beszélni is tud.

– Lakni. És kinek? Tudja maga mennyibe kerül ma egy ilyen tanya?

– Hát eladni a panelt, és már vehet is. Aztán kint a természet lágy ölén már élhet is vígan.

– De kinek kell a panel? És ha el is adnám, a tanyán mit csináljak? Túrjam a földet, amíg belevakulok? Akkor inkább ott rohadjon el…

Az eső közben végigpofozta a várost, vastag párája beszökött a kocsmába is, körbelengte a képet, a félig telt korsókat, ráült a vállakra, beletúrt a koszos bozontokba. És figyelt. Talán a képet nézte.

– Akkor is kéne egy ilyen tanyát építeni. Tornácot is eléje, istállót mögéje. Abba pedig teheneket. Reggel meg a kakas ébresztene, nem igaz? – próbálkozott a cingár, és szeméből könny folyt piszokfoltos arcára.

– A kerítés oszlopára meg csuprot borítanék, mint a nagyanyám. Mert igenis volt tanyánk – szipogta van dühvel. – És fehér volt minden fala. Fehér, mint a frissen hasított kréta. Ugye elhiszik végre?

A pára kihűlt, a csapos vállát rándította, a korsók durván koppantak az asztalokon. Asszonyt szidtak már, korrupt politikát, ügyetlen focistákat. Nem is látta senki a kést. Csak a hangra figyeltek. Amikor felszakadt a vászon, sikított a penge. A kiáltásra: őrült maga? És a cingárra, aki kirohant az ajtón. Vastag férfizokogással, mint akit husánggal vertek.

– Persze nem is fizetett – fordult raktárba a csapos, amikor utolsó dézsáját borította ki a felhő, és egy csöpp sör rászédült a felszabdalt képre.

– Vérzik a tanya – mondta valaki.

És elköszönt, hogy elérje az utolsó villamost.