Szerző: Bátyi Zoltán  2014.03.29. 21:50 Szólj hozzá!

Édesapám emlékére

 

És apám félt a haláltól is.

De azon az ukrajnai úton csak markolta a motorbicikli kormányát, és a télről maradt tavaszi hidegben is úgy forrósodott a teste, mint akit az otthoni kemence melegít. Homlokán csöppekké állt össze az izzadtság, majd megindult az orrán csúszdázva egészen a bajuszáig, átitatta az összes szőrszálat, hogy aztán a száját támadja meg, amit apám nem is igazán bánt, mert kiszáradt már a torka, megrekedt tüdejében, vagy talán torok tájon a levegő, de ereje annyi sem volt, hogy kulacsáért nyúljon.

- Jól látja, szakaszvezető úr, az egy puska. Egy puska az úton – hallotta a mögötte ülő baka hangját, és mormogta ő is, puska az úton, puska az úton, mintha biztosra venné, ezek a hangok úgy elsodorják azt a puskát, ahogy a vihar küldte rá a havat annak idején a Kárpátok bérceiről. De a puska nem mozdult, kéjes nyugalommal feküdt előttük, úgy tízméternyire a földúton. Testének fele megsüllyedt a sárban, de a másik fele, a félelmetesebb fele bizony nagyon is jól látszott, mintha integetne: na, gyertek csak magyar katonák, gyertek értem, lesz itt olyan meglepetés mindjárt, hogy még a felhőkről is leugranak az angyalok.

- Talán orosz puska… – suttogta a baka.

- Talán orosz. Nem mindegy? – kérdezte apám, aki pontosan tudta, dehogy mindegy, mert az orosz puska minden szerkezete hatalmas rejtély, amit talán soha nem tud megfejteni.

- És ha kikerülnénk, szakaszvezető úr? Úgy jó nagy ívben. Talán, ha úgy? – kérdezte a baka, de apám érezte a hangján, maga sem hisz abban, hogy egy puskát, ami talán orosz, ki lehetne kerülni ezen a keskeny úton annyi félelemmel a testükben, amennyitől már egy elefánt is összecsuklana.

- Az nem segít – mondta apám.

- Akkor mi segít? – kérdezte a baka, és apám háta mögül úgy nyújtogatta a nyakát, mint aki azt reméli, egyszer csak ez a nyak elég hosszúra nyúlik ahhoz, hogy elérjen a puskáig, és a fej, ami ezen a nyakon ül, majd alaposabban megnézheti, mégis, miféle fegyvert dobtak itt eléjük.

- Lehet, hogy csak leesett egy teherautóról. Az is lehet – mondta a baka, de ő is tudta: puskák nem szoktak leesni csak úgy egy teherautóról, amikor éppen az egész világ háborút vív, lángokban áll minden ország, és egy elveszített puskáért akár agyonlövetés is járhat, kivégző osztag, ami előtt mélyről szakad fel az utolsó sóhaj.

- Puskák nem szoktak leesni – mondta apám, mintha pontosan olvasta volna a baka minden gondolatát.

- De nekünk akkor is át kell itt mennünk, mert parancsot viszünk, fontos, titkos parancsot, ugye szakaszvezető úr? – kérdezte a baka, és észre sem vette, olyan erővel szorítja már apám vállát, hogy ropog minden ujja, de ropog már a kézfeje, a karja, mint ahogy ropog benne a félelem is.

- Át is megyünk – mondta az apám, és leszállt a motorról.

- Ezt most fogja meg, honvéd – húzta le hátáról a géppisztolyt. – És ezeket is fogja – nyújtott a bakának négy kézigránátot, amit az övéről csatolt le.

- De hát az ellenség…- jajdult rémülten a baka.

- Az ott fekszik az úton, nem látja? Aligha fog lőni. Legfeljebb robbanni – mondta az apám, és ekkor már elindult a puska felé, ami talán orosz volt, talán nem, de hatalmas rejtély. Halált osztó rejtély.

„Ha valami furcsa, nem oda illő tárgyra figyelnek fel, azonnal kezdjenek el gyanakodni. Legyen az egy kendő, ami egy napja még szépasszony haját fogta össze, vagy akár egy darab vas, mert itt, ezen az idegen földön mindenben ott lapul a halál. Ki tudja, milyen aknát jelez az orosznak, milyen halált nekünk.” – emlékezett a századosa szavára, amikor három lépés után előbb leguggolt, majd ráfeküdt a szikkadó sárra, és elkezdett kúszni az ukránok földjén a puska felé. Hallotta a marhavagon kerekeinek kattogását a síneken, amivel erre az ukrán földre vitték, miután zeneszóval búcsúztatták, és apám azon a vagonon még elhitte, nélküle ezt a háborút talán meg se nyernék, mert minden magyar emberre szükség van a szovjetek legyőzéséhez. Apám ugyan nem igazán értette, miért kell neki az oroszt legyőznie, hiszen az nem támadt az országra, de apám azt is tudta, hogy ez már politika, és azt is beleverték kemény szigorral még bakakorában, hogy a hadsereget nem a gondolkodásra találták ki, hanem arra, hogy parancsok szaladgáljanak benne, amit megvitatni nem lehet, csak teljesíteni.

Akkor is igaz ez, ha undorító, bűzös földszagú sárban kell másznia egy puska felé, mert bizony az a sáros ukrán föld bűzlött, és apám biztosra vette, a sok-sok hullától lehet ilyen szaga, ami szerteszét hever egész nagy Oroszországban, amerre csak átgyalogoltak rajta rajok, szakaszok, századok, ezredek. És bűzös, mert magukba szívták a puskák, golyószórók, ágyúk torkolattűzével kicsapódott puskaport, és magukba szívták az ukrán asszonyok sírását is, magyar bakák sóhaját, köpését, vérét. És apám azt hitte, hogy most ő következik, mert ez a puska nem lehet más, csakis csalétek, amit bozontos üstökű partizán tett ki az útra, vagy éppen egy vörös csillagos zubbonyt viselő orosz utász, aki aknát rejtett a puska alá.

Már csak háromlépésnyire volt a puskától, de nem látta a csövét, és nem látta a tusát, és nem látta a szíját sem, mert ő akkor Nagykőrös fatornyú templomát látta, ahol összeeskette a pap Szűcs Ilonával, egy derék kőrösi gazda szépséges lányával, és látta a lakodalomra megterített asztalokat, hallotta az összekoccanó poharak finom csendülését. Ujjai átfogták Ilonka derekát, fülei hallották az új asszony hangját, hogy ugye házat is veszünk, sajátunkban lakunk majd, ott a Kárpátok tövében, és lesz gyerekünk legalább három. És látta bólogatása árnyékát a fehér asztalterítőn, úgy bizony, lesz három gyerekünk, én pedig a munkácsi városházán fogok dolgozni, nem hiába tanultam, és emlékezett még a kacsintására is, mert bizony kacsintott a boldogságtól, hiszen hajnalig sorolhatták volna a terveket, mit törődtek ők akkor háborúval, Európával, ami lángokban áll.

Az oroszt úgyis megállítjuk, mert a németet nem lehet legyőzni – harsogtak a szavak még a lakodalmon is, mert mi másról is lehetett beszélni 1944. január 6-án. De az ukrán sárban, aminek hirtelen mosatlan kapcaszaga lett, bepállott katonai csizma szaga, ágyút vontató ló patájának szaga, de még káromkodás szaga is, az én apám pontosan tudta, az oroszt nem lehet megállítani, mert az nem is csak orosz, hanem ki tudja hányféle nációból toborzott hullámzó tömeg. Mint ahogy őt sem állítja meg a jóisten sem – gyűlt a düh az én apámban, miközben tekintetével tapogatta végig a puska körüli sarat, szidta magát, hogy legalább egy vékonyka vaspálcát miért nem hozott magával, olyat, amivel akna után kutatva finoman megszurkálhatná a földet, beleshetne a sár alá, hogy halál lapul-e ott, vagy csak egy sóhajtás.

- Szakaszvezető úr, nagyon vigyázzon! – rontott rá a mondat a motor mellől, és apám ebben a pillanatban nagyon utálta a bakát, jobban, mint azt a világot, amelyik háborúba küldte, ami arra kényszerítette, hogy sárban faggassa magát: bátorságot vagy gyávaságot szórt-e lelkébe többet a Teremtő. Ez meg mit üvöltözik, éppen eléggé éget már a félelem - motyogta az apám, de ment előre, centinként nézte át a sárpöttyökkel, a földbe vájt, esőáztatta vékonyka csatornákat, amikbe még egy apró bogár sem fért volna el, mert megtelt az már az én apám félelmeivel. De volt abban dac is, kemény, mint a Kárpátok hegyein sziklába kapaszkodó fák gyökere, mert apám azt is tudta, ő pedig ezt a puskát eltakarítja az útból, mert akkor lesz csak béke a lelkében, ha azt a lepecsételt parancsot elviszi a hadosztály központjába, átadja, tiszteleg, összecsapja a bokáját. Mert lehet, hogy ez a parancs az, ami ha csak egy lépéssel is, de közelebb visz a Kárpátokhoz, az állomás mellé épített házhoz, ahol most Ilonka lakik az ő szüleivel, és rá vár, mert gyereket akar szülni, és házat akar építeni, aminek a kertjében szeder terem, nem orosz puska.

- De hát ez nem is orosz puska – sóhajtott akkor az apám, és már majdnem kinyújtotta a kezét, hogy megemelje, kirántsa a sárból a fegyvert, amikor megint a századosa állt előtte, szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel, és beleüvöltötte az arcába: „Bátyi szakaszvezető, ezen a kurva világon semmi nem az, aminek látszik, maga csak ne nyúlkáljon! Óvatosan, ahogy tőlem tanulta.”. De az én apámnak akkor semmi nem jutott eszébe abból, amire tanították, mert a háború, az átvirrasztott éjszakák, a mínusz harminc fokban legyalogolt kilométerek, a magyar földre visszazavaró orosz pergőtűz már kiégette a régen hallott mondatokat. Mint ahogy kiégette a lelkesedést is. Csak a szürtei ház képét nem tudta kiégetni, aminek kertjében hegedülni tanult, képeket rajzolt, ahol kerítésen átnevető lányok kérdését hallgatta: „Csak nem művész lesz belőled Zoli?”, és ahová egyetlen út vezet, és ezen az úton akkor is át kell gázolni, ha robbanós puskát fektettek elé.

Még hallotta apám, amikor a baka a motor mögé bújva felkiáltott: „Jaj istenem, mit csinált szakaszvezető úr?”, még hallotta a távolban hirtelen parancsra felugató ütegek hangját, a becsapódó gránátok robbanásait. És hallotta Ilonka hangját is, a mosolygós igent, amikor a pap kérdésére, kitart-e hites ura mellett jóban és rosszban, míg csak a halál el nem választja őket, majd elsötétült a világ, mint amire az angyalok ezrei cibáltak rá fekete felhőkből varrt takarót.

- Mit csináltam? Hát találtam egy puskát! Egy magyar gyalogsági karabélyt! – ugrott ki apám a sárból, két kezét az ég felé tartotta, két kezében pedig azt a koszos puskát markolta, ami nem fegyver volt már, hanem falu végében felállított körhinta, amiről ezerfelé röppent a lányok kacagása, és majálison fröccsenő, kesernyés hideg sör íze is volt annak a puskának, és frissen kifőtt pálinka ereje lapult benne, de leginkább zeneszó, amire pörögni kezd az ember lába. Ahogy apám lába is csárdást járt azon a büdös gané szagú ukrán úton, és táncolt a baka is, és táncolt a motor is, de senki nem tudta, ki kiabálta hármójuk közül, hogy vége a háborúnak, megyünk haza. A mondat csak szállt a szélben, és az én apám tudta, hogy a hangokat Szürtéig sodorja a szél.

Nem jól tudta. A szél apám hangját nem sodorta, a háborúnak nem lett vége, a baka két héttel később aknára lépett, fejét meg sem találták. Apám, az én apám pedig hónapokkal később Salgótarján városában nézett farkasszemet egy taknyát törlő nyilas suhanccal, aki azt üvöltözte az arcába: agyon kéne téged is lőni, mert gyáván viselkedtél a fronton.

És akinek olyan erővel csapott abba a taknyos arcába egy puska tusával az én apám, hogy még a felhők is fölszisszentek. Bizony, azok a felhők, amik az ukrán puszta felől hozták hatalmas puttonyukban a hideg esőt.

(Részlet a szerző most készülő regényéből)     

Szerző: Bátyi Zoltán  2014.03.23. 21:20 1 komment

Címkék: puska regény halál apa háború második világháború Ukrajna

Délután, esőt dobáló felhők elől menekült a kocsmába. Hónapos füst csavarodott nyakába, büdös pálinkagőzből rohant rá a ricsaj, de mégis bólintott, udvariasan, mintha köszönne. Dehogy figyelték. Csak a csapos rántotta föl a fejét, s küldött egy faggatózó pillantást.

– Egy sör lesz – habogta olyan halkan, hogy fogai közül ki sem esett a hang.

És fölemelte a képet. Rongyos újságpapírba csomagolva hozta a keretezőtől, a sokutcás csatangolásban csak ujjai óvták a vászonra vitt fényeket, a nádas közepére festett tanyát, a borzas eget, amitől „Vihar előtt” lett a festmény címe.

– Szép. Igazán szép – mordult rá egy férfi a támaszkodó pult mögül. És csak akkor vette észre, hogy ügyetlen lábra húzott cipő sarka felhasította a papírt, és a tanya már ott állt egészen meztelenül a söröskorsók árnyékában.

– Pedig itt nem is jó a megvilágítás. Meg ez igazán talán távolabbról… – habogta ügyetlen mentegetőzését.

– Akkor is szép – morgott tovább a hang, amihez már egy borostás fej is társult. Vörös szemek hajoltak közelebb a vászonhoz, majd lódultak a vaskos mancsok. S a tanya fölrepült pultmagasságig. Fehér falai bevilágították a kocsmát, a nádak csúcsaira pedig ráült a füst.

És a csönd.

Korsó pulthoz nem csapódott, asszonyt szidó káromkodás fáradtan húzódott vissza a szájba, széket se löktek asztal sarkához.

– Hát ez igazán fájintos kis házikó. Apámé volt ilyen – tolakodott egy cingár egészen a képig, és ujját végighúzta a vásznon.

– Ugyan már. Magának nem is volt apja. Még hogy tanyájuk? És éppen ilyen. Akkor most nem itt vedelné a fröccsöt – replikáztak azonnal hárman.

– Lakni is lehetne benne – nyugtázta a csapos, akiről kiderült beszélni is tud.

– Lakni. És kinek? Tudja maga mennyibe kerül ma egy ilyen tanya?

– Hát eladni a panelt, és már vehet is. Aztán kint a természet lágy ölén már élhet is vígan.

– De kinek kell a panel? És ha el is adnám, a tanyán mit csináljak? Túrjam a földet, amíg belevakulok? Akkor inkább ott rohadjon el…

Az eső közben végigpofozta a várost, vastag párája beszökött a kocsmába is, körbelengte a képet, a félig telt korsókat, ráült a vállakra, beletúrt a koszos bozontokba. És figyelt. Talán a képet nézte.

– Akkor is kéne egy ilyen tanyát építeni. Tornácot is eléje, istállót mögéje. Abba pedig teheneket. Reggel meg a kakas ébresztene, nem igaz? – próbálkozott a cingár, és szeméből könny folyt piszokfoltos arcára.

– A kerítés oszlopára meg csuprot borítanék, mint a nagyanyám. Mert igenis volt tanyánk – szipogta van dühvel. – És fehér volt minden fala. Fehér, mint a frissen hasított kréta. Ugye elhiszik végre?

A pára kihűlt, a csapos vállát rándította, a korsók durván koppantak az asztalokon. Asszonyt szidtak már, korrupt politikát, ügyetlen focistákat. Nem is látta senki a kést. Csak a hangra figyeltek. Amikor felszakadt a vászon, sikított a penge. A kiáltásra: őrült maga? És a cingárra, aki kirohant az ajtón. Vastag férfizokogással, mint akit husánggal vertek.

– Persze nem is fizetett – fordult raktárba a csapos, amikor utolsó dézsáját borította ki a felhő, és egy csöpp sör rászédült a felszabdalt képre.

– Vérzik a tanya – mondta valaki.

És elköszönt, hogy elérje az utolsó villamost.

Szerző: Bátyi Zoltán  2014.03.23. 21:10 Szólj hozzá!

Címkék: panel festmény kocsma tanya

És akkor azt vágja bele a képembe, érted, az én képembe, hogy mondhatok neki bármit, ő az orvosi egyetemre adja be a jelentkezési lapját. Mert hogy doktor akar lenni, naná, még hivatástudata is van. Taknyos, tizennyolc éves kölyök, és engem oktat. Azt hiszitek, szép szóval meg lehetett győzni ezt az elkényeztetett kamaszt? Pedig elmondtam neki, ugyan, nézz már körül a világban, ki az az orvos? Politikának kapcája, kórházat zárnak be a feje fölül, törvényekkel ugráltatják, háladíjjal mocskolják, háromszáz forintért írogathatja a receptdíjat, miközben a rendelő oldaláról leszédül a malter, a folyosót jó, ha ötévente ki tudják a váróban festeni. De nem, ez a kölyök csak köti az ebet a karóhoz. Mit szóltok ti ehhez?

- Háromszáz forint, kész röhej – húzták el a szájukat, gunyoros vigyor rajzolta át arcukat, egykedvűen bámulták, milyen lassan fullad meg viszkijükben a jégkocka. Négyen ültek az asztalnál, lazán gombolták magukra a magabiztosságot, amit bankban, értékpapírokban, jó áron vett, még jobb áron eladott ingatlanokból befolyt haszon hizlalt. Menedzser magazinra csöppent a legdrágább ír sör, amikor a beszélgetés vagy hatodszor botlott bele a pénzbe, közös, tuti biztos üzletek lehetőségétől feszült mosoly az arcokra, s szuszogva engedtek ki egy-egy lyukat az olasz öltöny nadrágjának szíján.

Lopva lestek ki a párás ablakon, örömmel nyugtázták, a parkolóban hagyott mindenextrás autók metálján ügyesen táncol a lámpa fénye. Mobilcsörgésre félmondatos válaszokat küldtek, Párizsból hallózó barátnak üzenték, jobb, ha nem pénteken, inkább szombaton futnak össze Barcelonában. Asszonyt nyugtatták: a karibi hajóút befizetve, üzlettárs hadarós szavait – az euró, a dollár nem mozdul, pánikra semmi ok – koccintással ünnepelték.

Éjfélt mutatott az óra, amikor új erőre kapott a szesztől széteső beszélgetésbe a vita, ér-e az ember valamit, vagy csupán vegetáló élőlény, ha havi nettó egymilliót nem rak le az asztalra.

- Még hogy doktor? Mondd meg a kölöknek, kilóra veszel neki hatot, ha kéri – bukdácsoltak ki az étterem ajtaján, fenekük bizseregve készült volán mögé, fűthető ülésre, lábuk már érezte, milyen csodás is egy mozdulattal fölhergelni a száznyolcvan lóerőt.

- Doktort, kilóra? Nem is rossz duma – motyogta, amikor már tolatóradar mérte be a távolságot. – Kövérre hízott millió itt már az érték, nem a diploma – rakta össze agyában a mondatot, amivel majd holnap, meisseni porcelánnal megágyazott asztalnál bizonyítja a fiának, agyilag full extrás, jó dumáját nem bizományiban vette. „Doktor! És mégis milyen, na, mégis milyen?” – nyomta el az álom. „Doktor, na szép, bruttó százhúsz ezerért…” – bukott előre a feje, pontos műszer mérte: éppen százhússzal csapódott kocsija út menti fába.

- Nyugodjon meg, nincs különösebb baj. Fantasztikus építésű volt ez az autó, meg a légzsák is sokat segített. De ne moccanjon, egyelőre ne, már nincs messze a kórház – hallgatta a szavakat. Orrába lassan surrant be az  illat, amit kölyökként, külvárosi rendelőkben ismert meg, amikor még anyjához bújt, ha meglátta a fehér köpenyt.

- Doktor úr, nincs nagyobb baj? A gerincem nem tört el, ugye meg se roppant? – folyt halkan szájából a szó, szorította a mentős kezét. Mielőtt elájult, arra gondolt, talán tíz éve nem markolt ilyen erős, férfias ujjakat.    

Szerző: Bátyi Zoltán  2014.03.23. 20:55 Szólj hozzá!

Címkék: egyetem orvos egészségügy továbbtanulás hálapénz

"A sors olykor tervének eszközéül jelöl ki,

saját kegyetlensége cinkosává tesz bennünket

anélkül, hogy észrevennénk."

(Diego Marani olasz író és műfordító)

 "Csak ne néztem volna a szemébe, abba az átkozott, feketén csillogó szemébe. És sose láttam volna a mosolyát, a kivillanó fogakat, amik olyan fehérek voltak, mint az első hó, ami belepi a hegyeket, a fenyők ágait. És a szavát sem hallottam volna, ami édesebb volt mint a méz, és egy szóban több kedvességet kínált, mint az összes, amit eddig kaptam az uramtól, attól a behemót nagy állattól, aki olyan sertés fejű, mint azok a disznók, amiket naponta hasogat-vág apró szeletre, hogy kirakhassa a hentespultra."

Dühösen taposta az asszony a lucskossá olvad hóval borított utca kövét, és már azt sem tudta: magában átkozódik, vagy hangok is jönnek ki a száján. Netán ezek a hangok eljutnak mások fülébe is, és most azt gondolják róla ezek a nagyvárosi emberek, micsoda gyűlölködő asszonyság jár itt közöttük, miért nem maradt inkább a kicsinyke városban, ami falu inkább, völgybe szorítva, csupán néhány utca, mogorva, függöny mögül leselkedő arcok, irigykedő keserűség.

Körbepislantott nagy fejkendője alól, de a nagyvárosi emberek ügyet sem vetettek rá. Csak ballagtak a maguk útján, ki peckesen, tűrve, hogy a mögötte araszoló szolgáló kezét majd leszakítsa a vásárolt holmik súlya. Ki ábrándosan, talán éppen arra gondolva, ez a tél hozza meg számára a szép szerelmet. És nézte a gyerekek arcát is. Érezte: nem a fagytól pirosodnak, hanem a várakozástól, hiszen már csak egy hét, és itt a karácsony szent ünnepe, amikor a családok körbeállják majd a feldíszített fát, nézik a gyertyák lobbanó-táncoló fényét, mint akiket megbabonázott valami ősi tűz, és énekelnek, finom vacsorához ülnek, kibontják az ajándékaikat, és boldogok lesznek, olyan boldogok, amilyen ő már soha nem.

"Csak legalább túléljem. Mert ha ez a vadbarom megtudja, megöl. Mit megöl? Kiszorítja belőlem a lelket, szétroppantja a nyakcsigolyámat, de talán még az összes bordámat is összetöri. Vagy éppen a húsvágó bárdjával nem disznófejeket hasít ketté, hanem a kezemet vágja le, de akár még a lábamat is levághatja. Mert egy állat, akinek egyetlen kedves szava nem volt tíz évi házasság alatt, de még az ágyba is úgy dőlt rám, mintha nem  csak meghágni akarna, hanem szétroppantani a testem, és úgy markolta a mellem, mint aki egy kimérhető, zsírpapírba csomagolható húscafatot szorongat" – morgott tovább, és átkozta a világot.

De leginkább azt a legényt, aki egy napon benyitott a boltjukba, és így kérdezett: hát ilyen szépséges asszonyt ugyan már ki kényszerít hentespult mögé? Ki az a szégyentelen, aki nem a tenyerén hordozza, nem rózsával telehintett ágyba fekteti, nem csókolja végig minden porcikáját a lába legkisebb ujjától a füle mögött göndörödő hajszálakig. Mégis ki? – kiáltott fel az a fiatalember, és azzal az átkozott fekete szemével olyan szikrát szórt, hogy az a szikra azonnal meggyújtotta az ő lelkét, de talán még a hentesboltot is, és csak azért nem vették észre, hogy lángol már az egész utca, mert egymás tekintetében fürödtek, egymás mosolyába szédültek, és alig várták, hogy végre összeérjen a testük, ha csak olyan picinyke ponton is, mint ujjuk hegye.

De nem csak az ujjuk szerelmeskedett.

Pár héttel később, amikor ez a feketén csillogó szemű fiú ismét kijött a nagyvárosból, hogy, mint mondta, kipihenje azt a sok fáradtságot, ami rátelepedik a testére, amikor az egyetem padjában figyeli az okos professzorok szavát, már tenyerük is összeért, de összeért a szájuk is. A foguk úgy koccant a másik fogához, mint aranyló piciny harag nyelve, és még szép zenét is játszottak a fogak. Olyan szépségeset, hogy mindketten belebódultak, és észre sem vették, hogy a kisváros hentesének házában, egészen pontosan, annak egyik picinyke szobájában ölelik egymást, éppen akkor, amikor a falu hentese a cimboráival a kocsma asztalához veri a nehéz korsó talpát, löttyenti a sört, fújja a habot, és leissza magát a vad részegségig. Ölelkeztek, amikor a hetesnek eszébe sem jutott, hogy van otthon egy asszonya, mert az a hentes mit sem törődött az ő asszonyával, annál inkább a pálinkával, amit egy szuszra nyelt a sör mellé, amíg csak bele nem ájult a részegségébe, abba az egyetlen örömbe, ami nyálcsorgatós, horkolós békés álmot hozott neki.

– És mi lesz, ha megtudja? – suttogta a diák fülébe az asszony, de a diák nem válaszolt, mert duzzadó férfiasságát már csak egy centiméter választotta el attól, hogy bebújjon abban a forró, lüktető barlangba, ahol minden férfi füstté válik, vagy inkább elolvad, mint jégcsap az első tavaszi nap fényétől. Ahol minden férfi érzi, hogy vér lüktet az ereiben, de érzi azt is, hogy az asszony vére is ott lüktet minden rejtett zugban. És a diák akkor sem válaszolt, amikor az asszony, a kisváros hentesének felesége már nem kérdezett, hanem gyönyörtől megszédülve beleüvöltötte a piciny szobába a félelmét – „De mi lesz, ha megtudja az uram?” –, mert a diák nem akart erre gondolni. Egyáltalán nem akart gondolni semmi másra, csak az asszony ölére, az izzadtságcseppekre, amik nevetve gördültek a hatalmas mellekről az asszony puha hasára. És a diák tudta, hogy minden cseppet csókkal fog felitatni arról a puha hasról, hogy minden kis szőrszálat nyelvével simogat majd, mert ilyen gyönyörűséggel még soha nem találkozott, mint a hentes felesége, akinek arcán a szeplők is táncoltak, de táncoltak a szempillák is minden rebbenéskor.

De táncoltak a fák is a hegyre kapaszkodó erdőben, amikor már nyár melegétől is hevültek, és a hentes feleségében összegyűlt annyi bátorság, hogy odavesse az urának, gombászni megyek, majd jövök, és lassan lépkedett a kisvároson át. Illedelmesen köszönt mindenkinek, csak meg ne lássák, hogy ő most nem gombászni indul, hogy a hentes feleségét csöppet sem érdekli, mennyi gomba dugta ki a fejét az eső után. Mert őt csak a nagyvárosból lopva érkező diák csókja vonzza, a diák teste, és az a vastagon merevedő hímtag, ami olyan boldoggá teszi fák árnyas lombjai alatt, erdei tisztás füvén, vagy akár egy fához támaszkodva, amikor előrehajol, és remegve várja, mikor hatol belé hátulról a diák, mikor érzi meg, hogy a testét betöltötte a leghatalmasabb öröm, amit csak Isten ajándékozni tudod az embernek.

„Most mondja meg: bűnös vagyok?” - kérdezte a hentes felesége, amikor a nagyvárosban megtalálta azt a házat, aminek kapujára egy réztáblát szögeltek, a táblán pedig az állt, jósnő, a jövő titkainak tudója, rendel minden hétfőn, szerdán és pénteken délután 4 órától 7 óráig. És minden csontjában telve félelemmel belépett ezen a kapun, ami mögött varázslatot remélt, de csak macskahúgy szagát érezte, meg egy vénember ráncos arcát látta, aki hatalmas söprűvel próbálta felsöpörni az udvart, de inkább csak köhögött, krákogott, vastag nyálat köpött a hólucskos földre. A köszönését sem fogadta, csak intett a fejével – fel az emeletre –, mint aki pontosan tudja, hogy ilyen ünneplőbe öltözött, arcukat takaró asszonyok nem is jöhetnek máshoz, csak a jósnőhöz, minden titkok tudójához.

Az asszony halk köszönömmel hálálkodott az útbaigazításért, felment a lépcsőn, mintha kínzókamrába igyekezne, a csontjait már szétfeszítette a félelem, de azért becsöngetett. Amikor résnyire nyílt az ajtó, és meglátta a jósnőt, minden titkok tudóját, elrettent a vizslató tekintettől, a csontos ujjtól, ami egy kis mozdulattal jelezte, beléphet. De a hentes felesége nem akart már belépni, csak toporgott az ajtó előtt. A jósnő arca dühösre torzult, kiszökik a meleg, mormogta rekedtes hangon. A hentes felesége ekkor már nem kínzástól félt, hanem a jósnőtől, meg attól, hiába utazott be a nagyvárosba, hiába olvasta az újságban a hirdetést, soha nem fogja megtudni, milyen jövő vár rá. Márpedig a bizonytalanságnál nagyobb fájdalom nem kínozhatja lelket, mert az ő lelke már nem őrzött szerelmet, csak rettegést.

„Kérem, válaszoljon, bűnös vagyok?” – ismételte meg a kérdést egy sötét szobában, ahol portól is nehezülő vastag függöny takarta el még azt a halovány fényt is, ami beszökhetne az ablakon. Csak egyetlen petróleumlámpa világította meg a jósnő, minden titkok tudójának arcát, a kis asztalt, amin varázsgömb pihent a horgolt terítőn, meg egy pakli kártya, és még ki tudja miféle varázsláshoz használatos szerek, amiktől a hentes felesége éppen úgy félhetett volna, mint a jövőtől, de ő már nem fél, hanem választ várt, megnyugtatót.

„Ha a szerelem bűn, akkor bűnös vagy. Ha a paráználkodás bűn, akkor nagy bűnbe estél lányom. De ezen már nem lehet változtatni...” – simogatta meg a jósnő a varázsgömb tetejét. És azt mondta: nézzen a szemébe, hogy onnan is kiolvashassa azt, amit már percek óta tud, mert a földön kívüli hatalom már elmondta neki, dehogy arra kíváncsi, bűn-e a szerelem, bűn-e a paráználkodás, hanem arra, hova tűnt a diák, aki egyszer csak elmaradt, még csak egy apró üzenetet sem küldött, amiben elbúcsúzott. De még csak arról vetett pár sor szerelmének, hogy gonosz erők elragadták, ezért nem tud többet jönni. Vagy bevallotta volna: dehogy volt ő szerelmes, meg szó sem volt itt szerelemről, csak vad és féktelen üzekedésről, amit megunt, és inkább bálban keringőző kisasszonyok kegyeit keresi a nagyvárosban, mintsem holmi hentes feleségének hónaljszagát szagolja.

„Már nem érdekel a diák. Legyen átkozott, és ha tudja, tegyen azért, hogy az átkom elérje” – suttogta a hentes felesége. „Én azt akarom megtudni, kiderül-e valaha a bűnöm, rettegjek-e az uram haragjától, meneküljek-e, amíg nem késő, legyek akár szolgáló mások házánál, ha kell, de mit tegyek, hogy életemet megőrizzem?” – űzte ki szájából a szavakat a hentes felesége.

A jósnő meg bólintott, érhetetlen szavakat mormogott, ráncos arcából szinte semmi nem látszott, majd előrehajolt, a petróleum lámpa fénye megvilágította még azt a gúnyos, aprócska mosolyt is, ami a szája szegletében húzódott meg. És megvilágította csontos-aszott ujjait is, amivel felemelte a kártyacsomagot, megkeverte a lapokat, majd egyenként megfordított hármat, majd még hármat, majd még hármat, és a kilenc lapot egymásra fektette, megkeverte, egy hirtelen mozdulattal a kicsinyke asztalra dobta, hogy aztán egyet, csakis egyet kiemeljen közülük, alaposan megnézze, bal kezével körözzön felette, jobb kezével szorongassa, végül az egész kártyacsomót összegyűjtse, és visszategye a helyére.

„Ne féljen a férje haragjától, soha nem tudja meg, hogy megcsalta. Sokkal inkább féljen saját magától, mert jó ember, szeretetre vágyó, mégis tíz és tízmilliók halálát fogja okozni. De ennek semmi köze a diákhoz, semmi köze a rejtett tisztáson örömsikolyokhoz. Ez a maga sorsa, nem tehet ellene semmit”.

A hentes felesége felhördült. Nem hörgött, inkább csak a megdöbbenéstől kiszakadó sóhaj torzult el a félelemtől. Tíz és tízmilliók halálát? Én, aki soha senkinek nem ártottam, embert meg nem ütöttem, tisztelettel viseltettem apám és anyám iránt, én, aki inkább tűrtem egész életemben, mint panaszkodtam? Ez nem lehet – lüktetett agyában, ereiben, de még izmaiban, ujjait rángató idegeiben is a rettenetet. De nem szólt egy szót sem, nem kérdezett semmit, csak nézte a remegő kezét, nézte a jósnő gúnyos vigyorát, biccentett, és felállt a nyikorgó székből. Az asztalra dobta a pénzt, felvette a kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, fejkendővel borította be a haját, és elment, köszönés nélkül ment ki az ajtón, amit be sem húzott maga után. Csak ment, de nem hallotta léptei koppanását a lépcsőn, és nem hallotta a hótól tisztított utca kövein sem.

Átkozott vén szipirtyó. Soha életében nem volt olyan boldog, mint én egyetlen ölelésben – motyogta maga elé, amikor kiért a vasútállomásra. Az irigység mérgezte meg, azért mondott ilyet, semmi másért. És én még fizettem is érte. Hogy mekkora nagy marha vagyok, tanulatlan, buta paraszt – átkozta magát a vonatra váró tömegben, és dühét csak az érkező mozdony sípjának éles hangja törte szét. Az én vonatom lesz – kotorászott táskájában, jegyét keresve. És soha nem tudta felidézni később, hosszú és szomorú élete során, hogyan vette észre, hogy a mellette álló kisfiút valaki véletlenül  meglökte. A csenevész gyerek megtántorodott, a peron szélén egyensúlyozott, lábai, mintha táncot jártak volna, pedig csak a félelem rángatta, keze a levegőt markolászta, hátha egy arra röppenő angyal megfogja a csuklóját, és megmenti a biztos haláltól.

De angyalok nem jártak akkor az állomáson, csak hentes felesége állt ott, aki megragadta a már sínekre bukó fiúcska kabátját, visszarántotta a mélyből, vissza a halálból. És a hentes felesége ekkor felzokogott, magához ölelte a sápadt, nagy szemű gyereket, a gyereket, az rémülten nézte a könnyeit nyelő idegen asszonyt, aki olyanokat mondott, jaj, drágám, de meg ijedtem, jól vagy, nincs semmi bajod?, hol van anyád, hol van apád? mi a neved, kis drágám? – és közben úgy érezte, ez az ölelés, a sápadt kisfiú ölelése sokkal melegebb és mámorítóbb, mint a diák ölelése volt.

„Adolf vagyok. Adolf Hitler, és anyámmal utazok haza Braunau am Innbe, mert ott lakunk” – mondta a gyerek.

„Értem... értem” – motyogta az asszony, és dehogy gondolt részegen böfögő urára, diák csókjára, jósnőnek, a jövő titkai tudójának gúnyos-torz vigyorára. Nem hallotta egy nő hálálkodó hangját sem – jaj, jó asszony, egyetlen fiam életét mentette meg, boldogság aranyozza be ezért az egész életét –, mert csak az járt az eszében, az ölelte-melengette minden gondolatát, hogy ő gyermeket védett meg a gonosz sorstól, és ezért biztos olyan helyet kap majd a mennyországban, ahol soha nem láttak még részegen dühöngő henteseket.

Szerző: Bátyi Zoltán  2014.01.31. 10:54 Szólj hozzá!

Címkék: szerelem hentes megcsalás jóslás paráználkodás Adolf Hitler

– Ha...lasz...le? Was is das?

– Specialitét kaja. Szegedi híresség. Nagyon fájin.

– Nem érti, mit erőlködsz?

– Ha érti, ha nem, most ez kap, oszt annyi.

Van már harminc éve, hogy ez a beszélgetés elhangzott az egyik Tisza-parti halászcsárda díszesen megterített asztalánál. Az ablak előtt leselkedett az este, az egyik díszesen terített asztalnál öltönybe kényszerített szegedi újságírók igazgatták nyakkendőiket. De ami ennél is fontosabb: egy magas beosztású német vendég (delegácijá) a viharosan és dinamikusan fejlődő NDK-ból, amit ők persze DDR-nek ejtett, de annál nagyobb büszkeséggel. És persze azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a rohamos gyarapodás nem másnak köszönhető, mint a Német Szocialista Egységpártnak, az ország vezető erejének, de különösen Erich Honecker elvtársnak, aki olyan hibátlanul irányítja az egyébként is hibátlan pártot, ahogy egy zsenitől natürlich...

– Ki tűr mit?

– Ne szövegelj már. A natürlich az jelenti, természetesen. Szóval a Honecker fasza gyerek szerinte.

– Aha... – folytatódott a beszélgetés, miközben a tolmács fordította az öntudattól meg két szilvapálinkától egyre vörösebb fejű vendég szavait, aki készségesen felajánlotta: mivel az NDK (DDR) a szocializmus építésében olyan hatalmas tapasztalatokra tett szert, szívesen megosztaná a magyar elvtársakkal. Majd kicsit rosszallóan jegyezte meg, hogy például az új törvények, miszerint magánszemélyek által üzemeltetett vendéglők (Was ist das gebin?) megnyitását engedélyezik, arra utalnak, a kapitalizmus vadhajtásai mintha elhomályosítaná a magyar elvtársak látását, de annyira, hogy félő, lekanyarodnak a lenini útról.

Majd újabb pálinka érkezett, a tolmács meg azt magyarázta a jeles német vendégnek, hogy a halászlé remek étel, de magyar ízlés szerint készül, vagyis egy német számára esetleg túl fűszeresnek tűnhet, sőt mi több, erősnek, erre fel kell készülni.

A német felkapta a fejét, majd öntudatosan kijelentette: az ő gyomra mindent kibír, na ja, natürlich..., és nem retten meg egy tányér forró levestől. Majd nevetett, mit nevetett, röhögött, de oly fejrázósan, hogy tokáján csárdást jártak az izzadtságcseppek.

– Na szóval, az elvtárs ilyen kemény legény. Akkor tréfálkozzunk egy kicsit – villantotta szemét újságíróira a főszerkesztő, és persze a kacsintás sem maradt el.

Amikor pedig megjött a halászlé, és mindenki tele merte tányérját, fent nevezett főszerkesztő még egy pálinkát diktált a német vendég szájába, és udvariasan rákérdezett, étkezés előtt nem kívánja-e igénybe venni a toalettet.

– Csak hogy több férjen a gyomorba – tréfálkozott a főszerkesztő, a német vendég meg ment a vécére, mert az illatokat érezve már elkészítette magában saját kis ötéves tervének első lépését, miszerint a magyarokat most kieszi a vagyonukból.

– Na most figyeljetek! - nézett vigyorogva újságíróira a főszerkesztő, és az asztalra tett, „Vigyázzanak, nagyon erős!” paprika sűrítményből egy nagy kanállal pottyantott az öntudatos német levesébe. Majd lassú mozdulatokkal elkeverte, és mint egy ősi sámán, ki most buzdítja harcra a magyarokat, varázsigét is mormolt: „Na, ettől fogod te összefosni magad, te kis Honecker seggnyaló!”

Amikor a német vendég visszatért, és megkönnyebbülten ült vissza a helyére, a főszerkesztő kért elnézést, mondván, nem víztorony, mi sokáig tudja tárolni a folyadékot, és megcélozta a mellék-, de csöppet sem mellékes helyiséget.

– Na, akkor most már ehetnénk is – vigyorgott a főszerkesztő, amikor hatalmas teste visszazuhant a székre. – De előtte megkérdem tisztelt német vendégünket, nem kér egy kis erős paprikát a lébe, már csak a magyaros hagyomány miatt is.

Gyors fordítás, gyors válasz:

– Ja, ja, natürlich... –, és már kavarta is az őrleményt, habosítva a levet.

Öt kanálnyi falatozás után a főszerkesztőt, ki két kanállal is tett a magyaros méregből a saját hallevébe, kiverte a hideg veríték, arca lilult, torka lángolt, kérdése inkább jajgatásnak tűnt.

– Ki a fene főzte ezt? Olyan mint a ciánkáli...

– Főnök nincs ezzel semmi gond. Nézze, a német hogy nyeli, pedig abban aztán van erő.

– A francba! – fordult a főszerkesztő a német felé, aki olyan vidáman kanalazott, mintha Honeckertől a budiban tudta volna meg, felterjesztették a legmagasabb endékás-pártos kitüntetésre.

– Mi a szarból van ennek a nyelőcsöve? És miből a gyomra? Nem erős, kamerád?

– Nein, nein, sehr gut.... – vigyorgott a német, és még egy csipetnyi erőset kevert a halas vízbe.

A főszerkesztőhöz ekkor akartak mentőt hívni, de ő csak csapkodta a levegőt, azt harsogva, nincs őneki semmi baja, csak a levegő kevés a teremben. Próbálja egy kis kenyérrel, az segít – suttogták felé a jó tanácsot, de akkor már tudta a főszerkesztő, nincs az a pék, aki olyan kenyeret tudna sütni, ami enyhítené az ő kínjait.

– Nem értem... nem... ér.. tem... – hörögte, majd kitámolygott a teremből, hogy legalább friss tiszai levegőt harapjon. Nagy falat sikerülhetett, mert egy szuszra taxit is tudott hívni úgy, hogy közben a rakpart összes fájára felfűzött vagy kétszáz válogatott káromkodást. De maradt még a zsebében, mert másnap, a szerkesztőségi értekezlet első tíz perce is azzal telt, hogy az újságírók megtudják, kinek volt ledér nőszemély az anyja, és mekkora nemi szervvel rendelkezik az a rugós ló, amit rá kéne ereszteni az NDK-ra, de leginkább a német vendégre nemi aktus elkövetése céljából.

Az újságírók meg csak ültek az asztalnál, és azon térték a fejüket, ugyan ki mondja el: miközben a budizós-helycserés támadás zajlott, vándorolni kezdtek a tányérok is. A németé a főszerkesztő elé került, suttyomban, mint szégyenlős banditák szoktak sápadt hold fényénél kalandra indulni, a főszerkesztő tányérja pedig odacsusszant a német vendég elé. Mintha olyat is hallottak volna az újságírók – „Ha már humor, legyen igazi...”, de később sokan megesküdtek rá: száj szólásra akkor egy sem nyílt, csupán a főszerkesztő helyettes keze mozgott, mint Rodolfo bűvész úré tette egykoron...

– Főszerkesztő elvtárs. Tudja, a kommunistákat különleges fából faragták. Talán a németek még különlegesebből – merészkedett két káromkodás közé egy kuncogós mondat. A főszerkesztő meg nézett, mint aki tekintetével nem csupán ölni szeretne, hanem rögvest lejátszani a tatárjárást a törökdúlással, egy színdarabba szerkesztve...

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.12.15. 14:33 Szólj hozzá!

Címkék: vicc humor német halászlé erős paprika csípős átkos magyaros Németország NDK DDR Erich Honecker

– De miért szaladnak a fák? Apa, miért szaladnak? – kérdezte a fiú.

– Nem szaladnak. A vonat vágtat, hallod, hogyan zakatolnak a kerekek, és ezért tűnik úgy, mintha a fák szaladnának – válaszolt a férfi mosolyogva, majd felnevetett, és ezt a nevetést nem tudta elfojtani, mert nem is akarta, hiszen erre a nevetésre várt több mint húsz éve, erre a gurgulázó hangra, ami a tüdejéből szakad ki, hogy szaladhasson tovább a szájon át, bele a világba, és ez a nevetés körbefonja végre ennek a világnak összes zaját, úgy megrázza minden fájdalmát, hogy örömmé változzon, ahogy megcsókolt békából lesz a szép herceg boldog mesékben.

A fiú is nevetett, nem olyan harsányan, mint a férfi, de mégis nehezen formálódott az újabb mondat.

– Akkor ezek a fák nem is futók, hanem katonák, akik díszőrséget állnak a vasúti sínek mellett.

– Igen, katonák... – mondta a férfi, nevetése mosollyá szelídült.

– De nincs a fákon levél – mondta a fiú. Nem szomorúan, csak mint aki tényt állapít meg.

– Nincs. Hiszen már november végén járunk, a leveleket lecibálta a szél, kopaszon kapaszkodnak az ágak az égbe.

– És ezek a fák milyen fák?

– Nyárfák.

– Nyárfák? Ez jó. De novemberben miért nem hívják inkább őszfának? – nevetett a fiú.

– Nem tudom. De nem is rossz ötlet – nevetett újra a férfi a meztelen fákat nézve.

És ezeket a fákat bámulták a többiek is a fülkében. A csontos arcú idős úr, akinek karvaly orrára úgy tapadt a szemüveg, mintha oda hegesztették volna, a laptopjából feltekintő asszony, aki pár perce még dühösen közölte okostelefonján egy ki tudja honnan beszélővel, hogy ő mégiscsak egy üzletasszony, és vele így nem lehet eljárni, mert, ha kell, bírósági úton fogja érvényesíteni anyagi igényeit. És a fákat nézte az a két diák is, aki szentül hitte, mire leér velük a vonat Szegedre, mindent sikerül megtanulniuk ahhoz, hogy átmenjenek a vizsgán.

De a fiú miatt itt nem lehet tanulni – forgatták dühösen a szemüket, átkozták a fákat, a leveleket. De leginkább a férfit, akinek csak annyit kellett volna mondani a fiúnak, hogy hagyd már abba, nem vagyunk egyedül, nem kérdezz hülyeségeket, egyáltalán, ne szólj semmit, mert a vonat már nem arra való, hogy az emberek beszélgessenek, annak a világnak örökre vége, hiszen az emberek már számítógépre kötve élnek, nem kíváncsiak a szóra, csak az internetes információkra.

– Érdekes, a felhők is szaladnak. De azok velünk jönnek, biztos ők is meg akarják nézni Szegedet, a Tiszát, meg a Dómot – fordult a fiú a férfi felé, majd tekintete már a fülke belsejét pásztázta, a kopott bőr üléseket.

– Gyönyörű. Olyan szép a színe. Erre mondják, hogy bordó? – kérdezte a fiú.

A vizsgától rettegő diákok, az üzletasszony, a szemüveges meg némán kötötte a harci szövetséget, és már csak azt kellett eldönteniük a villámló tekintetek kérdés-felelet játékában, ki parancsol rá a fiúra, fogja már be a száját.

A szemüveges vállalta.

Hangja karcosan, de visszafogottan csengett.

– Uraim – fordult a férfi felé –, nagyon sokat segítene, ha megkérné a fiát, hogy egy kicsit hallgasson már el. Egyébként pedig, ha nem haragszik, megtudhatnám, ugyan mi tartotta vissza magát eddig attól, hogy elmagyarázza a fiának, aki szerintem legalább húsz éves: a fák nem szaladnak, nem katonák, és a felhők sem kíváncsiak a szegedi Dómra - marta a gúny a szemüveges hangját.

– Nem ez itt a kérdés, már megbocsásson, hanem az, miért nem viszi el egy elmeorvoshoz a fiút? Rajta is segítene, magán is, meg azokon, akiket a rossz sorsuk legközelebb magukkal sodorja össze egy vasúti fülkébe. A maga fia beteg, vegye már észre...

A diákok összerezzentek, na, ez azért már sok, mégsem kellett volna, az okostelefon klasszikus zene hangján jelezte, az üzletasszonynak újabb hívása érkezett, a szemüvegesről meg kiderült, mégsem hegesztették karvaly orrára a szemüveget, mert remegő ujjakkal többször is vissza kellett tolni a karvaly orr nyergére a keretet.

– Nem, asszonyom, az én fiam nem beteg. Már nem beteg – mondta a férfi, és olyan óvatosan trakta össze a szavakat, mint szőnyegen ücsörgő óvodások a picinyke fakockákat. A diákok nem is értették, a hirtelen arcába dobott kérdés, a sértődöttség, vagy éppen szégyen miatt koccan a kockák sarka, illeszkednek olyan lassan össze hosszú sorrá.

– Az én fiam vakon született, így élt le huszonnégy évet, de három hete megműtötték, és a műtét sikerült. És az én fiam ma utazik haza a pesti klinikáról, és életéből először lát vasút menti fákat, és először felhőket, amik, már megbocsásson, de szerintem is Szegedre futnak velünk, mert kíváncsiak a Dómra, és kíváncsiak a Tiszára, és remélem, ott maradnak a jövő nyári szabadtéri előadásokig, hogy a fiammal együtt nézzék meg, milyen is a Dóm tér, ha kigyulladna a reflektorok.

– A Dóm tér? – kapaszkodott ki egy kérdés a mázsás csönd alól, úgy fél perc múlva. - Amikor szabadtéri van? Az gyönyörű. De a felhőknél, a Szegedre szaladó felhőknél sincs szebb látvány ködös őszben – nyelte a levegőt az üzletasszony, és olyan dühvel vágta a szemüvegeshez az okostelefonját, mintha megégette volna a kezét.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.11.24. 22:59 Szólj hozzá!

Címkék: tolerancia vonat vasút vak műtét vakság Dóm

– Akkor fogd meg, és szépen vidd el beváltani? – mondta az asszony, miközben álltak a széttört cserépmalac romjai fölött, gyér napfény világította meg a szobát, ami ettől inkább hasonlított ravatalozóhoz, mint egy lakás agyonlakott nappalijához.

– De miért én vigyem? – motyogta a férfi, és kézfejével törölte le gyöngyöző homlokáról az izzadtságcseppeket, amik talán a szomorúságtól, talán a szégyentől csordultak a bőréből, hintáztak egy kicsit ráncain, mielőtt orrára csöppentek.

– Mert te vagy a férfi, azért. Én szépen összegyűjtöttem tíz, meg húsz, meg ötven, meg százforintosonként, és külön nejlonba raktam a kétszázasokat is.

– Mi köze ennek ahhoz, hogy én férfi vagyok? Te jársz boltba. A pénztárosok mindig nők. Ti jobban megértitek egymást – fulladt újabb motyogásban az ellenkezés.

– István, ne csináld már. Menjél, és kész. Rendben lesz minden.

– De hát ez az összes vagyonunk.

– Dehogy az összes. Van lakásunk, vannak bútoraink, meg szőnyegek, és aranyunk is van – mutatta az asszony az ujját ölelő karikagyűrűjét, meg egy másikat, amit még az anyjától örökölt. – És a temetésre is van félretett pénzünk, ne felejtsd el. Meg majd jön a nyugdíj is.

- -A nyugdíj... – sóhajtott a férfi, a kis pénzes zacskókat marokra fogta, becsúsztatta egy nagyobb szatyorba, és elindult a kinccsel, mert mindig csak azt mondták, ez a mi kincsünk, amikor megsimogatták a három éve vett cserépmalacot, felhúzta a csámpásra taposott cipőjét, kabátjába bújt, és lassan lecsoszogott a lépcsőn, ki a kapun, hunyorogva nézett rá az utcára, és érezte, a szokottnál is jobban zúg a füle. Fordult jobbra, fordult balra, figyelte a szombati bevásárlásba rohanók lépteit. A táskát a hóna alá szorította, mégiscsak majdnem harmincezer forint van benne vaspénzekből, ennyiért akár már embert is ölhetnének – gondolta, és betért az első kisboltba, ahol hosszú sor kígyózott a pénztár előtt.

– Éppen most váltsam be? Ugyan bácsi, nézzen már körül, itt mindenki rohan, levennék a fejem. Hozza be hétfőn – durrant a pénztárosnő hangja. – Meg egyébként is be kellene rolniznia. Úgy megy ez, ha nem tudná.

Nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy az ő kincsük mások szemében csak több nejlonzacskónyi gond, számolgatás, időveszteség, és senkinek nem jut eszébe, hogy a férfi azért cammog boltról boltra, mert otthon elfogyott minden pénzük, mert már nem rájuk tapad, hanem torkukon tapos a szegénység, mióta meghalt a fiuk, és senki nincs, aki nyugdíjra várva markukba nyomjon egy tízezrest – "Ne köszönd fater, most van, most adok..."

– Tudja mit? Vegye meg, amire szüksége van, fizessen ezzel a pénzzel, a többit meg vigye haza – magyarázta egy biztonsági őr az éjjel-nappaliban, amikor látta, a férfit már elhagyta minden ereje, és ahol egyszer ez az erő lakott, már csak szégyen fészkelődik.

– Nem, köszönöm – rázta a fejét, és ment tovább, nem tudta, hova, de ment, és megfogadta: már pedig ebből a pénzből nem költ, mert ha egyszer már disznót ölt, még ha cserépből is volt az a disznó, ropogós papír pénzben szeretné látni, mit is fizettek a gyilkosnak.

– Próbálja meg ott, az egy lottózó – mutatott egy asszony rácsozott ajtóra. – Úgy hallom, mindig hiány van az apróból, hátha szerencsével jár.

– Köszönöm – mondta a férfi, és benyitott az ajtón, csak ment, bele a hosszú sorrá rendeződött, Fortunához fohászkodó tömegbe, a biztos tippeket osztók zajába, ami keveredett az csodavárás csöndjével, csoszogó cipők talpának hangjával, meg valami furcsa gép kattogásával, ami hosszú cetliket köpött ki a száján.

– Pénzt váltani? Jaj, megőrülök! Most, szombaton, amikor a legnagyobb forgalom? Nagyon sajnálom uram, de erre most nincs időm. Adjon fel lottót, ötöset, hatosat, vegyen kaparós sorsjegyet, vagy mit tudom én, de pénzt hadd ne váltsak már – nézett rá könyörgősen, visszafojtott dühvel a csudagép parancsnoka, egy húszesztendős forma kislány, akinek csillag lakott a szemében.

– De én soha nem játszok szerencsejátékot.

– Akkor sajnálom – nézett át a feje fölött a lány, és szeméből eltűnt a csillag.

Az öreg megszédült. Nem nagyon, de mégiscsak megszédült, és egy erős marok szorította meg a karját.

– Üljön ide, tata. Mi a baj? – kérdezte a száj, ami a karhoz tartozó test fölötti arcban mozgott.

– Pénzt váltanék be. Vaspénz, papírra. De nem kell senkinek.

– Nem kell? Na, adja csak ide, majd én elköltöm – nevetett a száj, borosták táncoltak az arc bőrén fültől állig. – És tudja mit? Ezen nyerünk rengeteg pénzt.

Nyerünk, így mondta a száj, és ettől a férfi nagyon megijedt. Csak nem akarja eljátszani az ő pénzét? A kincset, ami cserépmalac hasában pihent, amit három év alatt raktak össze, ha úgy érezték, van egy fölösleg ötvenesük, húszasuk, netán még egy százasra is ráfoghatták: most nincs szükségük rá.

– Na, adja, vagy nem? – nézett rá az arc.

– Félek – mondta az öreg.

– Tőlem? Na, tőlem aztán nem kell – vigyorgott a száj, és mire a férfi észbe kaphatott volna, az arc, a száj, az egész ember fölpattant, sorba állt, fizetett, és visszatért az asztalhoz.

– Na, tata, ezt fogja... – nyomott az öreg kezébe egy húszezrest, egy egy ötezrest és még ezerötszáz forintot.

– Becsaptam?

– Nem. Azt hiszem..., nem is tudom..., talán éppen ennyi volt a zacskókban

– motyogta a férfi, és már indult volna, amikor a száj nevetni kezdett, és a kéz a markába nyomott egy cetlit, a pénzek tetejére.

– Ezzel meg holnap jöjjön vissza pontban tíz órakor, keressen meg engem, aztán majd beszélünk.

A férfi bólintott, kitámolygott a lottózóból, és ujjai olyan erővel szorították a bankókat, hogy mire hazaért, megkékült a kézfeje.

– Itt baj van – nyöszörgött az asszony. – Átvertek. Ez kétezerrel kevesebb. Játékra költötte, te meg hagytad. Mekkora nagy marha vagy – csúszott ki az asszony száját a fájdalom. Azonnal menjél vissza, és mondd meg neki, hogy aljas bitang, és azt is mondd meg neki, hogy rendőrt hívunk rá – hörögte  az asszony, aki azt is mondta volna, hogy ez a világ egy velejéig rohand világ, ahol már csak a pénz az úr, pénzért eladható minden, a pénzért megőrülnek az emberek, és ő ebben a világban már nem akar tovább lakni, de nem tudta elmondani, mert tüdejéből csak sípolt a levegő.

– Ne kiabálj. Holnap találkozunk. Azt mondta, délelőtt tízkor legyek a lottózóban, és akkor beszélünk.

– Ezt mondta?  És miért mondta?

– Nem tudom. Talán a cetli miatt.

– Milyen cetli?

– De hát ott van az is a kezedben.

Az asszony a furcsán kunkorodó, fénylő papírra bámult, azt még el tudta olvasni, hogy TIPPMIX, de ezzel el is fogyott a tudománya. Látott ott sok írást, városneveket, Barcelona, Madrid, Milan, ékezet és ó betű nélkül, meg látott betűket, hogy H, meg D, meg V, és számokat is látott, de nem érdekelte.

– És ezt is add vissza neki. Nekünk nem ilyen nyüves papír kell, hanem a kétezer forintunk. Ezt üzenem – parancsolt az asszony, mielőtt megkavarta a zöldséglevest.

– Azt az urat keresném, aki tegnap itt ült, és beváltotta a vaspénzeimet. Szóval elköltötte, vagy nem is tudom... – nézte a lányt vasárnap délelőtt pontban tíz órakor a férfi.

– Azt ugyan keresheti. Az a Miska bá' volt, és már elment. Mit elment? Kitáncolt az ajtón, annyit nyert, mint még soha.

– Az én pénzemen?

– Hát ha a maga pénze volt az a csomó vas, akkor azon. Miért, átverte? Pedig már tegnap is felmarkolt vagy ötven rongyot – nézett a férfira ijedten a lány, szikrázott a csillag a szemében.

– Rongyot? Nem értem... Nem..., dehogy. Vagyis egy kicsit..., mintha... De adott egy cetlit. Ezt a cetlit. És azt mondta, majd ma beszélünk.

– Cetlit? De hát ez egy fogadási szelvény – nevetett a lány. – Bedughatom a gépbe?

– Nem lesz ebből baj?

– Baj? Miért lenne? Legfeljebb azt mondom: na, uram, ez mehet a kukába, mert nem nyert... – szórta a szavakat a lány, majd tátva maradt a szája.

– A francba... De hát ez Misi bá' hosszú sora. Ugyanaz, amivel... Nanemán... – hadarta a lány.

– Akkor mégiscsak baj van? – kérdezte a férfi.

– Attól függ... – nevetett az asztal, nevetett a pult, a furcsa gép nevetett csak igazán, meg persze lány, és sorban szedte ki a kasszából a húszezreseket. – Mert ha maga is tízezerrel rakta volna meg ezt a tippsort, akkor most 648 ezret nyert volna. De a zsugori Misi bá' csak kétezerrel fogadott a hosszú sorra magának, így most nem tudok adni, csak 129 ezer forintot, meg még hatszázat – pakolta teli a pultot a lány, és szemében ott táncolt a csillag. A férfinak úgy tűnt, még tapsolt is az a csillag, de hát ki látott már tapsoló csillagot? 

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.10.22. 10:44 Szólj hozzá!

Címkék: szerencse nyugdíj disznó szegénység nyeremény tippmix nyugdíjas szerencsejáték persely lottózó mélyszegénység

Hát nem ezt akartátok? Nem esőért könyörögtetek, amikor másról sem szóltak a hírek, mint hőségriadóról, megdőlő meleg rekordokról, a belvárosokban osztogatott vizes palackokról, és ájulástól rettegő emberekről, akikre úgy fonta rá csápját a tikkasztó nyár, mint egy dühös polip? Nem felhőket lestetek az égen? És nem a szelet szidtátok, mert hetekre kisurrant a Kárpát-medencéből, hogy még a legkönnyebb falevél se táncolhasson az ágon, és fuldokoljon az ember a lakás négy fala közé zárva?

Az ősz kérdezte mindezt tőlünk, ma reggel, hét óra után talán három perccel, amikor a villamosra várva búsongtunk a lakótelep panelerdejének beton rengetegében. És az ősz mosolygott ránk. Nem gúnyosan, csak ahogy a hódítók szoktak: megnyugodva, mert végre megnyerte a csatát,  kilökdöste a nyarat hosszú hónapokra a városból, és persze reménykedve, most eljött az ő ideje, amikor színesre festi a világot, nézegetheti, amikor költők (már ha vannak még költők, és élnek olyanok, akik verseket olvasnak...) ezer színű lombkoronákról írnak, hulló falevelek alatt sétáló szerelmesekről, az avarban jeleket hagyó cipők talpáról.

Mi meg csak álltunk, nem is tudtuk, könnyünk, vagy az eső cseppjei csordulnak végig arcunkon, és letűnt nyarunkról álmodoztunk, amikor fesztiválok táncoltak át a városon, kéz a kézben ropta a csárdást bor-, sör-, hungarikum ünnep, kövér volt a mosoly a szegedi Széchenyi téri platánok alatt, és kövér a vendéglős, aki pörköltet mért, és kövér a kovács, aki a Kárász utcán formázott szívet izzó vasból. De legkövérebb az örömünk volt, mert azt hihettük, az egész élet egy nagy ünnep, amikor a szabadtéri játékokra özönlik a nép, de előtte még toka szalonnából kér, és még abból a szalámiból is egy keveset – remeg az ujja, miközben a vastag bélbe gyömöszölt nyers húsra mutat, és torkában már lángol is az íz, és fizet, nem is keveset.

De mit számít ez, mondta a nép, mert csak egyszer élünk, és annak is csak egy negyede a nyár, egy harmadát meg leginkább átalusszuk, hát akkor legalább a június, a július, az augusztus legyen a miénk, és a fagyi, amit elnyalhatunk, a hideg a sör, amit megihatunk, a Tiszának partja, ahova kiülhetünk, a medence vize, amiben megmártózhatunk, és persze a lányok szép hosszú lába, amit megbámulhatunk.

Igen, valahogy így éltük le 2013 nyarát mi, szegediek – vágtuk volna dölyfösen az ősz arcába, csak éppen az arcát nem láttuk, mert eltakarta hatalmas szürke kabátja, igen, az a kabát, ami eltakarta a Napot is. Így aztán nem vágtunk mi semmit, csak nyomultunk fel a villamosra, ahol egy percen belül az eső párája bújt meg minden apró sarokban, és néztük az iskolába induló kölykök álmos arcát, a munkába készülők borongós tekintetét, és vastagabb volt a csönd annál, hogy kedvünk lett volna szavakkal feltörni.

Csak egy hang surrant át az egymást dörzsölő kabátok között, egy öreg néni hangja, aki szomszédjának szánta a mondatot, de a szavak elszabadultak, így aztán mindenki hallhatta: „Képzeld, Jolánka, nyertem tegnap a kaparós sorsjegyen ötvenezer forintot. Bizony, ötvenezret” – motyogta a néni, amikor már minden tekintet a hang gazdáját kereste, és minden arcon ott táncolt a mosoly is, és minden utazóban ott lobogott az öröm, hejhó, hát mégiscsak szalad velünk a villamos, a világ nem állt meg a forgásában.

És láttuk: a felhő mögött mintha ott mocorogna a Nap, a sárga fejű nagy golyóbis, ami meg is szólalt, meg bizony, integetve kívánt szép őszt, aranyló leveleket a fákra, és persze szerencsés ujjakat a kézre, hogy mindenki megtalálja jövő nyárig a neki járó nyerő sorsjegyet.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.10.08. 22:12 Szólj hozzá!

Címkék: ősz nyár Szeged

Amikor rám kattintották a lakatot, talán még örültem is. Legalább kinyújtóztathatom megfáradt csontjaimat, pihenek, átalszok néhány tucatnyi éjszakát. – Megérdemlem – motyogtam én, kótyagos, ki tudja hányszor átdorbézolt éjszaka után – hiszen átgyalogolt rajtam már annyiszor az élet. Igaz, kijutott nekem fényből, pompából, incselkedtem úri dámákkal, de oldalba rúgtak vastagcsizmás korhelyek is. Sebeimet meg majdcsak begyógyítják egyszer, ráncos bőröm is kisimulhat – vigasztaltam magam.

Régen volt, ünnepeken vörös zászlót lobogtatott a szél, Szegednél csupán egy híd nyújtózkodott át a Tiszán, a gyárakban munkaverseny tombolt, a számokkal dobálózó statisztikai hivatal meg büszkén tette közzé hírt: Magyarországon a havi átlagkereset meghaladta a háromezer forintot. Bezártságom első évében elsirattam VI. Pál pápát, majd János Pált, az elsőt, Elvis Presley-t és Charlie Chaplint is. Amerikában Carter volt az elnök, tudják a széles mosolyú, nagyon sokfogú. De nem hittem volna, hogy a lakat még akkor is ajtómon lesz, amikor már Reagen két elnöki ciklusa, az öregebb Bush négy éves elnöklése, Bill Clinton kétszeri megválasztása is történelemmé válik, majd ifjabb Bush is kétszer kormányozza Amerikát. Sőt mi több, azóta már egy Obama nevű csupa mosoly legény is a második országlására kapott felhatalmazást az amerikaiaktól.

Az oroszokról meg ne is beszéljek! Szovjetek voltak még, mikor magányra ítéltek, Brezsnyev osztotta csókjait, aztán jött Andropov, Csernyenkó, Gorbacsov, jött a glasznyoszt, meg peresztrojka, majd egyszer csak szétesett a nagy szovjet birodalom, Jelcin elnökölt, Putyin lépett helyébe. Európa már számolni sem tudja hány új országa alakult, mióta lakat rozsdásodik rajtam.

De én mindig is jó voltam históriából, így aztán tudom: bezárva értem már meg Kádár János Lenin-békedíját, meg azt, hogy Kádár apánkból Kádár, a bűnös lett. Mocskos, tört ablak mögül figyeltem, hogyan bontották le a berlini falat, miként váltott rendszert az ország, ahol azóta Antall, Boros, Horn, Orbán, Medgyessy is ült a miniszterelnöki székben, Gyurcsányt Bajnai követte, aztán meg jött a második Orbán kormány. Csak úgy mondom, hogy lássák, az idő átszaladt rajtam, és amikor az 1990-es évek közepén kiderült, még Angliát is össze lehet kötni egy tenger alatti alagút segítségével Franciaországgal, talán az én sorsom is jobbra fordul. De nem. Még felfogni is képtelenség: amikor bezártak, a világ még a moszkvai olimpiára készült, hogy megünnepelje azóta Los Angeles, Szöul, Barcelona, Atlanta, Sydney, Athén, Peking és London bajnokait is.

Ja, hogy csak fecsegek? És még be sem mutatkoztam? Kass szálló, de leginkább csak egy kifestett romhalmaz vagyok, kérem, Szeged városából. De hívtak engem Hungáriának, majd régi Hungáriának is. Zónázómban sós burgonya járt a pirított máj mellé, báltermemben tízezrek botlottak bele a bécsi keringőbe, most meg gaz nő oldalamon, fűrésszel vágják mellőlem a betonból nyöszörögve kinövő fákat.

A szegediek talán észre sem veszik: minden rajtam koppanó esőcsepptől én leszek kevesebb. Jaj, dehogy is vádolok rossz sorsom miatt bárkit, mert jól tudom, olyan országban haldoklom, ahol nem könnyű felelősöket találni, és ahol annyi értéket hagytak már elpusztulni, hogy már a hiányuk sem fáj.

Ezért csak közlöm: harminchét éve lesz szilveszter napján, amikor utoljára mosolyogtam.

És kérdem: könnyet nem ejt értem senki?

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.10.01. 10:11 Szólj hozzá!

Címkék: történelem rendszerváltás bezárás Szeged Kass szálló Hungária szálló