Amikor rám kattintották a lakatot, talán még örültem is. Legalább kinyújtóztathatom megfáradt csontjaimat, pihenek, átalszok néhány tucatnyi éjszakát. – Megérdemlem – motyogtam én, kótyagos, ki tudja hányszor átdorbézolt éjszaka után – hiszen átgyalogolt rajtam már annyiszor az élet. Igaz, kijutott nekem fényből, pompából, incselkedtem úri dámákkal, de oldalba rúgtak vastagcsizmás korhelyek is. Sebeimet meg majdcsak begyógyítják egyszer, ráncos bőröm is kisimulhat – vigasztaltam magam.

Régen volt, ünnepeken vörös zászlót lobogtatott a szél, Szegednél csupán egy híd nyújtózkodott át a Tiszán, a gyárakban munkaverseny tombolt, a számokkal dobálózó statisztikai hivatal meg büszkén tette közzé hírt: Magyarországon a havi átlagkereset meghaladta a háromezer forintot. Bezártságom első évében elsirattam VI. Pál pápát, majd János Pált, az elsőt, Elvis Presley-t és Charlie Chaplint is. Amerikában Carter volt az elnök, tudják a széles mosolyú, nagyon sokfogú. De nem hittem volna, hogy a lakat még akkor is ajtómon lesz, amikor már Reagen két elnöki ciklusa, az öregebb Bush négy éves elnöklése, Bill Clinton kétszeri megválasztása is történelemmé válik, majd ifjabb Bush is kétszer kormányozza Amerikát. Sőt mi több, azóta már egy Obama nevű csupa mosoly legény is a második országlására kapott felhatalmazást az amerikaiaktól.

Az oroszokról meg ne is beszéljek! Szovjetek voltak még, mikor magányra ítéltek, Brezsnyev osztotta csókjait, aztán jött Andropov, Csernyenkó, Gorbacsov, jött a glasznyoszt, meg peresztrojka, majd egyszer csak szétesett a nagy szovjet birodalom, Jelcin elnökölt, Putyin lépett helyébe. Európa már számolni sem tudja hány új országa alakult, mióta lakat rozsdásodik rajtam.

De én mindig is jó voltam históriából, így aztán tudom: bezárva értem már meg Kádár János Lenin-békedíját, meg azt, hogy Kádár apánkból Kádár, a bűnös lett. Mocskos, tört ablak mögül figyeltem, hogyan bontották le a berlini falat, miként váltott rendszert az ország, ahol azóta Antall, Boros, Horn, Orbán, Medgyessy is ült a miniszterelnöki székben, Gyurcsányt Bajnai követte, aztán meg jött a második Orbán kormány. Csak úgy mondom, hogy lássák, az idő átszaladt rajtam, és amikor az 1990-es évek közepén kiderült, még Angliát is össze lehet kötni egy tenger alatti alagút segítségével Franciaországgal, talán az én sorsom is jobbra fordul. De nem. Még felfogni is képtelenség: amikor bezártak, a világ még a moszkvai olimpiára készült, hogy megünnepelje azóta Los Angeles, Szöul, Barcelona, Atlanta, Sydney, Athén, Peking és London bajnokait is.

Ja, hogy csak fecsegek? És még be sem mutatkoztam? Kass szálló, de leginkább csak egy kifestett romhalmaz vagyok, kérem, Szeged városából. De hívtak engem Hungáriának, majd régi Hungáriának is. Zónázómban sós burgonya járt a pirított máj mellé, báltermemben tízezrek botlottak bele a bécsi keringőbe, most meg gaz nő oldalamon, fűrésszel vágják mellőlem a betonból nyöszörögve kinövő fákat.

A szegediek talán észre sem veszik: minden rajtam koppanó esőcsepptől én leszek kevesebb. Jaj, dehogy is vádolok rossz sorsom miatt bárkit, mert jól tudom, olyan országban haldoklom, ahol nem könnyű felelősöket találni, és ahol annyi értéket hagytak már elpusztulni, hogy már a hiányuk sem fáj.

Ezért csak közlöm: harminchét éve lesz szilveszter napján, amikor utoljára mosolyogtam.

És kérdem: könnyet nem ejt értem senki?

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.10.01. 10:11 Szólj hozzá!

Címkék: történelem rendszerváltás bezárás Szeged Kass szálló Hungária szálló

Ízt nem érzett, csupán a szomjúság gyötörte. Kiszáradt a szájpadlása, nyelve odatapadt a fogaihoz, száját szólásra nyitni sem bírta, csupán hörgés, áldozatára leső, hajnal hidegében remegő vad nyüszítése tört fel a torkából, amikor a bosszúra gondolt. Arcán, bőre alatt pattanásig feszültek a hajszálerek, szédülés környékezte már a baleset után, amikor két rendőr fogta le, sápadt öregasszony kiabált rá az út mellől: „Ne, jóember, ne tegye, ezzel már úgysem mentheti meg a lányát!” De ő akkor nem hallotta a szavakat, nem érezte a rendőrkezek acélos szorítását, rohanni akart, ráugrani a vérző fejű autósra, széttépni rajta a bőrdzsekit, széttépni az ingét, a bőrt lenyúzta volna arról a fröccsszagú emberről, aki áthajtott egyetlen gyermekén.

– Megölöm! – üvöltötte bele a világba, hangja körbeszaladta a várost. A bírósági tárgyaláson már csak ült, testének mázsás lett a súlya, a bíró szavát sem értette igazán. Halált okozó ittas járművezetésről beszéltek akkor, bűntettről, a bőrdzsekis frissen vasalt öltönyben habogta: megbánta bűnét. Bocsánatot kér a családtól, maga sem tudja, mi történt akkor, szemvillanásnyi idő sem kellett ahhoz, hogy a labdáját kergető gyerek kocsija elé fusson a járdáról. Bocsánat – visszahangozták a falak, de ő tudta, gyereke gyilkosának nincs bocsánat, börtön – legyen bármilyen vastag is rácsa, kerülje akár évekig is Napnak fénye a cellát – nem enyhítheti bűnét.

– Megölöm! – suttogta az ítélet kihirdetése után, megölöm, ordította a konyhában, amikor a felesége zokogva motyogta: de hát így nem lehet leélni egy életet, a sírból lányukat egyetlen angyal sem varázsolja eléjük, őrizzék inkább mosolyát emlékükben, idő kínáljon gyógyulást fel-felszakadó sebükre.

– Rabságában megtört, azt mondják, meg is őszült – hallott hírt az autósról, de az ő szomjúságát víz nem oltotta, ínyén szárazság tört barázdákat, a bosszú vágya körbefonta minden gondolatát évek multával is.

– Már kiszabadult, újra munkába állt, hiába, az élet megy tovább – vigasztalták barátai, ha szóba került gyereke gyilkosa. Ő pedig naponta vitt gyertyát a sírra, erejét vesztett ujjaival fél órán át igazgatta fehér virágok szirmait. – Ne félj, kislányom, megölöm, bosszúm kegyetlen lesz, igazságot én osztok, tettemet egy percig sem bánom majd meg – melengette tenyerét a gyertya imbolygó lángját simogatva.

Hideg reggelen kést vett magához, indulás előtt nyugtatót nyelt, torkát maró pálinkából kortyolt, két pohár vízzel öntözte szájában a sivatagot. Kocsiba szállt, mert úgy érezte, eljött a nap, amikor meg kell keresnie azt a várost, ahol olyan ember él, akinek autója halálba lökte a lányát, meg kell keresnie az embert, aki megbánta a megbánhatatlan. Gyerünk, gyerünk – űzte kocsiját – gyerünk, tudom, hol a háza, tudom, mikor indul munkába, tudom: ezt a reggelt nem élheti túl.

Szája nem érezte nyál ízét, arcán a düh újabb és újabb erekbe lökte a vért, szeme előtt vöröslő ködfelhő vonult át. Színét váltó láma fényét dehogy vette észre, fékre lábát túl későn lökte, kocsijának szélvédőjén apró vérfolt hízott, a hátitáskás kisfiút az ütközéstől tízméternyire vizsgálta a mentős.

– Talán túlélheti, van remény – motyogta az orvos. – Vadállat, kötél járna az ilyenek! Mit ártott magának ez a szerencsétlen? – üvöltötték vagy tucatnyian, nem bántották, de éle volt a gyűlöletnek. Ájulása előtt kiszáradt szájához vérrögök tapadtak, rendőrnek motyogta: bocsánatot, kegyelmet a jóistentől kérjen nekem. 

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.09.26. 06:05 1 komment

Címkék: baleset bíróság ittas vezetés gyilkosság bosszú gyerekgyilkosság

Két órával éjfél után a düh még vastagabb volt a lelkében, mint a bánat. Annyira kínozta minden idegszálát, hogy legszívesebben káromkodásokkal szórta volna tele a sötétbe burkolózó pusztát. De mit ér el vele? – harapdálta a szája szélét. Inkább csak ugrándozott az autópálya levezető szakaszának elkeresztelt aszfaltcsík leálló sávján, mert úgy érezte, még egy perc, és cipőjének talpa odafagy a megmerevedett fekete masszához.

Háta mögé nézett, figyelte, mennyire látszik a lassan terpeszkedő ködben az autó vészvillogója. Figyelte, két fia alszik-e még a kocsiban, vagy talán éppen apjuk ügyefogyottságán nevetgél. Mert hogy az öreg elfelejtett időben tankolni, a kocsiból kiitta az utolsó csepp benzint is a motor, és most ott állnak Szegedtől legfeljebb hat, a legközelebbi benzinkúttól talán három kilométernyire.

„De hogyan adhatnak át úgy egy autópályát, hogy vagy száz kilométeren át egyetlen naftakocsmát se nyitnak?” – próbálta államra, tervezőkre, építőkre, rossz sorsa kenni a felelősséget, miközben érezte, ettől sem lesz boldogabb. A hajnali hideg ekkor már egyesítette csapatait, több fronton is támadt, ő pedig felidézte a hetvenes éveket, amikor a bajban éppen úgy segített út szélén a karkörzés, mint ahogy hosszú autóstopos nyaraláshoz is hozzásegítette a pénztelen vándort. Balaton felé viháncoló lányok nevetésére emlékezett, kézben markolt táblára, rajta a Budapest, a Debrecen, vagy éppenséggel a Krakkó felirat. Magyartanárra, aki madzagos Trabantján Szegedtől Pécsig vitte, lengyel mérnökre, ő meg Varsóból egészen a hideggel borzongató tengerig fuvarozta kis Polskijával.

És a reménykedés ekkor ismét lesöpörte róla az álmosság utolsó forgácsát is. Kavarta a levegőt jobb kézzel, kavarta ballal, és talán hármat mutathatott a távolban magasodó templom tornyát díszítő óra, amikor rá kellett döbbennie: vagy százötven autó suhant már el mellette, de egyetlen kocsi gazdája sem fogta vissza a lóerőket.

– Még csak le sem lassítanak. És ha beteg lenne az autóban? Akár infarktus miatt is nyöszöröghetne bent, volánra borulva a sofőr, senkit nem érdekel? – fújtatott dühösen, fejét már körbefonta a kilehelt pára. Trabantra, kis Polskira, letekert ablakon át fejét kidugó emberre („Mondja, mégis miben segíthetek?”) hiába várt. Hold fényében csillogó autócsodák dübörögtek el mellette, ha csak negyedét kereskedőhöz vinné, talicskával tolhatná haza a kocsikért kapott milliókat. De hol itt talicska, hol itt kereskedő, hol itt emberség? Ennyire fojtogatná a közöny, a félelem a világot? – lóbálta tovább a kezét, kartornától ropogtak ízületei.

– Hagyd apa, úgysem áll meg senki! – szaladt felé fiai hangja az autójuk felől. Új világhoz szokott, ifjú nemzedék, kevesebbet fognak csalódni – nyugtázta a mondatot, amikor mobil telefonos hívásra megérkezett az ismerős segítsége.

Közeli templomba hajnali misére készültek talán, közeli városban a buszsofőrök hergelték az első járatok motorjait. Lengyel mérnök németül sorolt szavait – „Üljetek be, fiúk, segítsünk egymáson!” – visszacsomagolta emlékei közé, és amikor hazaérve ágyára zuhant, madzagos Trabantról álmodott. Arra persze egy percig sem gondolt, hogy azok a Balaton partján Wartburg de Luxe-nak, Moszkvicsnak, IFÁ-nak integető, mosolygós tini lányok talán éppen most viszik unokájukat a bölcsődébe.

És régen elfelejtették, hogyan bizsergett lábuk ujja, fejük búbja, ha sikerült csókot lopni a kátyús úton Balaton felé döcögő teherautó platóján.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.09.17. 08:23 Szólj hozzá!

Címkék: félelem autópálya nosztalgia benzin üzemanyag közöny tankolás

A második kávénál még csak a szállítókat szidta. A harmadiknál viszont elkezdett dolgozni a sav. Gyomra, belei visítoztak, szemére pedig véres kis foltokat rajzoltak a szétpattogó erek. Mint minden reggel, ötödik éve. – Na és, más talán könnyebben boldogul? – masszírozta a hasát, és újra csörgette a fuvarost, de a mobilhívásra csak mobil üzenetrögzítő válaszolt.

– Hogy azt a jó édes anyukájukat – vágott végig a telepen, és vastag káromkodásai beborították a ládákat. Egy köpcös munkás fél mondatával ugyan elétolakodott, de elzavarta – majd máskor, talán ebéd után –, s már ugrott is a kocsijába. Előbb a könyvelőhöz, mert baj van az áfával. Aztán a bankba, hiszen a hiteltörlesztés már a múlt hónapban lejárt, de csak jött a felszólítás. Délben ebéd a… hol is? A halászcsárdában, igen – lapozgatta a noteszát –, és ha kettőre végezne, még találkozhat a betonozókkal.

– Hülye vagy, öreg, nem látsz a szemedtől? – vágta orrba egy hang, ami egészen csalafinta kanyarral bújt be az autó ablakán.

– Hülye, persze hogy hülye – üvöltött vissza, mert valóban rossz helyre sorolt. Hát hol lehet itt balra kanyarodni? – szaladt ki a száján még egy harsogás, és hallotta, hogy hogyan hasít ösvényt baloldali indexlámpája egy parkoló rozsdás Lada ajtaján.

– Üzenete van – csipogta a mobil, de azt a rohadt kis jószágot nem bírta előbányászni a táskából.

– Talán a szállítók… – lapozott agyában, és két elrejtett emlék közül kihullt a késedelmi kamat. Megint a nyakába vágták. Rohadt világ ez – csavarta a kormányt, majd egy haragos fékezéssel állt meg a rendőr előtt. Hát persze. A híd. Már egy éve lezárták, de ezt soha nem szokja meg.

– Mikor lesz már kész? – kiabált a rendőrrel, kiabált a múzeum kert minden fájával, és hasította tovább a levegőt a rozzant Mercedes.

– Ez is csak a benzint zabálja. Átvertek vele. Mint azok a pofátlan szállítók. De ott pusztuljanak. A jövő héten már csak tenger lesz, Kréta szigete, és jeges úzót iszik. Nem vállalkozó úr lesz, három káeftével, nem ügyvezető, hanem turista, aki öt fényképezőbe zárja majd a látványt, és eszébe sem jut, hogy honnan küldi dörgedelmeit a társadalombiztosítás, az adóhivatal meg az ÁNTSZ. A jövő héten úr lesz végre, ötévi agyszaggató meló után, és reggel narancslevet iszik kávé helyett – mart újra a sav a gyomrába. Aztán augusztustól új élet, reggeli futás, esti séták, talán még konditerem is. Le kell dobni tíz fölösleges kilót, és agyon kell verni a szállítókat.

– Hát mi a francot csináljak csövek nélkül? – találta meg végre a telefonját. És sikerült felhívni az irodát is. Ebéd lemondva, mert az ipartelepen várják. A feleségének pedig mondják meg, hogy este át kell szaladnia Csabára a nyomdába. Vagy dehogy. A nyomda csak holnap. Ma azzal a városházi szivarral munkavacsora. Talán kilencig.

Utána?

– Mit tudom én, mi lesz utána? – acsarkodott a messziről jött kérdésre, és tekintete a szélvédőt kereste. Apró fotót gyömöszölt oda, még tavaly tavasszal. Valami holland festő képéről találta ezt a reprót. A képen meg sárga hó borította a sárga mezőt és sárga fák sárga ágain bukdácsolt a fény. Hát nem hülyeség? De mégis megnyugtatta. Elég egy pillanat, és… Most nem volt elég. Tüdejében megszorult a levegő, gyomorszájához talán egy kő verődött, mellkasára meg ráült egy panelház. Ő meg csak nézte a sárga havat, és a csattanás pillanatában elaludt.

A helyszínelő rendőr csak annyit írt a jegyzőkönyvbe: valószínűsíthető, rosszullét miatt rohant a házba. A mentőorvos pedig valami hátsófali infarktust emlegetett, ami egy pillanat alatt végzett vele.

– Úgyhogy az ügy inkább már a hullaszállítókra tartozik – veregette meg a rendőr vállát. És nézte azt a furcsa kis képet, ami a halott fején pihent. Sárga hó, sárga mezőn és sárga ágakon.

Hát Istenem. Ha ettől lesz rajta könnyebb föld?

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.09.11. 09:15 Szólj hozzá!

Címkék: halál stressz vállalkozó infarktus

– Ezt teccik majd aláírni – mondta vidámkodva a postásfiú. Igen, így, cuppanósra formálva a céket, és már szaladt is tovább, betonház lépcsőjén ugrálva a tizedik felé. Mamácska meg csak állt, ijedten hunyorogva, hiszen neki levelet, aláírós, ajánlott levelet postás talán még nem is hozott. De húsz éve biztosan nem. Vagy van az már huszonkettő is, amikor apus aprókat zihálva elköszönt ettől a világtól, a fia, az a nyakigláb pattanásos kölyök meg becsapta maga mögött az ajtót, és úgy kiszaladt az országból, hogy hírét még viharos szél sem sodorta vissza. Szocializmus épült még akkor, fehér ingre fröccsent a sült kolbász zsírja május elsején, a hangszóróból békéről, egy jelszóról írt dalt hördült főtér platánjaira.

Mamácska gyárba járt, majd szegfűs csokorral elköszöntek tőle, ajtót háromszor, ha nyitottak rá régi munkatársak. Sok a dolguk, sajnálom őket, mondta nyolcvannyolc őszén. Semmi dolguk, sajnálom őket, már a gyárat is bezárták a fejük fölött – magyarázta a lépcsőházban, amikor új szomszéddal ismerkedett kilencvenkettőben.  Fagyba mártott télen eltemette testvérét – rák vitte el, hiába mondtam, sok lesz az a cigaretta – széttörölte arcán a könnyet, és beleöregedett motyogós magányába, panel másfél szobáshoz idomította a vágyait. Belesüppedt magányába, mint egy jól kipárnázott fotelbe. A fűtésszámlát rendben fizette, kenyérnek héját szemébe sosem dobta, és elhitte, tulajdonképpen szívesen melegíti meg harmadszor is a krumpli paprikást.

És persze várt. Egy levélre, amelyből kiderül, hogy szélhámos kölyke mégiscsak vitte valamire. Talán Amerikában, ahol úgy hírlik, annyi a milliomos, hogy egymás sarkát tapossák, talán Németországban, ahol – azt írja legalábbis az újság – a szorgos munkáért sok euróval fizetnek. - De ez a levél – forgatta mamácska a furcsán lapos, keskenyre is hajtogatott borítékot – egészen más földről érkezhetett.

– Ca…na…da – formált hangot a kövér betűkből. Ja, persze: Kanada, ahol égig nőnek a fák, és kristályvízű tóban úszkálnak a pisztrángok. Nagyon szép ország, olvastam, meg egyszer még természetfilmet is mutatott róla a televízió – bólogatott mamácska, és erősen nyomkodta orrának csontját, mert hát csak nem fog éppen most sírni, amikor…

– És húsz évig miért nem? – harcolt ziháló tüdejében a düh. Milyen szemét dolog ez egy gyerektől? Aki még úgy is tűnt el, hogy kiforgatta fiók mélyéből összes rejtett pénzét. Aki anyját lopta meg, szégyen rongyait dobálva a múltra – gyűrte konok haraggal a borítékot, ajkát véresre harapta fáradt foga, és az a könny csak kiszédült szeméből. De most… most visszaad neki mindent. Apró, vicsorgó betűkkel ír neki választ, hogy késő, most már szívében gyermek emléke nem lakik. Képébe borítja húsz év fájdalmát, küldjön bármilyen kedves, bocsánatkérő szavakat, küldjön repülőjegyet, vagy fényképet tóparti faházról, ami előtt ott mosolyognak a kerekképű unokák.

Mamácska arcáról leszáradt már a könny, ujjaiban vibrált a düh, de csak fölszakította a borítékot. És aprókat pislantva, remegő szájszéllel olvassa bizonyos dr. John Hurst üzenetét arról, hogy James Kovács, született 1959 májusában Hungary Europa, 2012. január 17-én autóbaleset áldozata lett. Értékelhető hagyaték nem maradt utána, leszármazottja nincs, a temetés költségeit – tekintettel arra, hogy az elhunyt hajléktalan volt - a kanadai állam vállalta magára. Erről a tényről hivatalos értesítést kapnak a következők – negyedik sorban Lászlóné Kovács, Hungary, Europa. A hivatalos okirat szöveghű fordítása pedig készült Vancouver városában.

– De miért írják ezek a kanadások fordítva a dátumot? – fordult a konyhába, kapaszkodott viaszos vászonnal borított asztal lapjába, tűrte, hogy nyála is csorduljon zokogás közben.

Mamácskát másnap az utca túloldalán, bolt előtt emelték a mentőbe, rendőr magyarázott: táguljanak emberek, nincs itten semmi látnivaló. – Csak egy könnyebb infarktus – nyugtatta az orvos.

– Semmi gond – mosolygott mamácska. - Könnyen gyógyulok. Meg aztán, segít majd a fiam is. Nagy ember ám. Orvos ő is. Túl a tengeren. Kanadában, tudja, ahol égig nőnek a fák.

– Tudom – nevetett az orvos. – És hallotta, mamácska, hogy ott kristályvízű tóban úszkálnak a kövér pisztrángok is?

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.09.04. 22:22 Szólj hozzá!

Címkék: emigráció disszidens Kanada

Ősszel is a lányokat nézte. Hiába hullott őszülő hajára annyi megfáradt falevél, hiába fröcskölte nyálát arcába az utca, ő kiabálni akart – szia, lányok! –, és vad rock and rollt járt lába az asztal alatt. Beülni, komáim – kiabálta – füstös kiskocsmákba, ahol este tíztől hajnali háromig biztos megváltjuk ám a világot. Parkban bujkáló padokra vágyott, kamaszlány suttogó vallomására. Hófehér festővászonra, amire vastag ecsettel hordja föl a színeket. Est feketéjével átmázolt vasútállomásokra, ásító bakter zászlós búcsújára, sínen csattogó vonatokra, széles aszfaltútra, hogy vászonzsákkal hátán integethessen, és befészkelhesse magát egy teherautó platójára – egészen a tengerig zötyögtetve testét.

Ha rádiót hallgatott, meleg láz gyötörte. Robbantások, maffiák, hazudós miniszterek hírei után ököllel csapott a levegőbe, mert azt hitte, hogy megforgatja a Földet. Fiának arról mesélt, igenis létezik tökéletes világ, csak meg kellene találni. Unokájának azt mondta, jaj, dehogy fedeztek föl már minden szigetet. Éjszaka kellős közepén vágyaira ébredt, asszonyát simogatta, és szerelemről írta a verset. Irodai hatalomnak visszabeszélt – ez nem igazság! – izzott szájában a szó. Betűk friss illatát szippantotta ki a könyvből, munka után sör mellett, igaz barátokat keresett, harmadik kör után is hitte, hogy egyszer egy korsóra mégis visszahívják. Télen örült hó pelyhének, szánkón suhanó gyerek kacagásának. Tavasszal megsimogatta a fák virágait. Nyáron Tiszának partjáról hajóknak integetett… majd újra ősz.

És a láztól már vörös fájdalom tépte a szemeit.

– Jaj, hát maga nagyon beteg! – sikoltott a doktornő. – Hiszen a maga lelke nem tud megöregedni, nem ráncosodik… – kapta azonnal a diagnózist, de ő csak mosolygott, s utcán baktató lányok után szaladt a füttye. Asszonynak új lakás terveiről mesélt, Amerikát, Afrikát ölelő tengerekről, pénzről, amit úgyis nyerni fog. És persze arról a városról, amelyikben csak virágokat festenek majd a falakra.

Mentő vitte el. Szombat délelőtt, ősz utolsó meleg sugarában. A rádiókból zene szólt, táncházban éppen csárdást jártak. Kórház ablakából még intett két madárnak, és kockás lapra, kopott ceruzával verset kezdett a szerelemről. A világ legszebb szonettje lesz – szólt át a másik ágyra és elaludt.

Másodosztályú koporsóját épp négyen siratták. Koszorúnak hosszú szalagján egy ráncot sem talált az apró bogár.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.30. 09:35 Szólj hozzá!

Címkék: optimizmus lélekránc

Surran a lepel, lobog a haj, az istennő asztaltól asztalig táncol. Nem látják mosolyát, nem hallják léptét, de a kicsiny teremben mindenki biztosra veszi, hogy köztük jár, elsuhan mellette is, megáll egy pillanatra, megsimogatja fejét, vagy éppen a tollat, mit szétrágcsált már vad izgalmában. Mert izgalom feszül itt, bizony nem is akármilyen, minden nap ikszek, apró pöttyek, kicsiny karikák kerülnek papírra ebben a reménykedő vergődésben. Ki születési évszámokban bízik, és hétszer köpködi meg a tenyerét, ki évek óta ugyanabba a mezőbe karistol, de előtte varázsigét mormol, Teremtőhöz fohászkodik, netán elátkozza mindazokat, akik helyette nyernek immár negyven éve. És lopva pislant a táblára: mennyi milliót is rakhat a bankba, ha Fortuna őt kéri fel egy csárdásra.

Csönd markában vergődik mind, akárcsak a sorsjegyet kapargatók, és nem titkolt haraggal fúrják pillantásukat a tippmixelőkbe, akik bezzeg levegő után kapkodva kiabálják szomszéd asztalhoz a tuti tippet Csezénáról, Mencseszter Junájtedről, Vijjareálról, és még ki tudja milyen csapatokról, amiknek nevét legfeljebb az ablakon tudnák kiejteni, de a szájukon soha. Angol-, francia-, spanyoltanár pörögne tengelye körül, mint a búgócsiga, ha egyszer beszédülne ebbe a hangzavarba. De mit számít ez, amikor tegnap már majdnem bejött, és csak egy, esküszöm, csak egy meccs ment el – bizonygatja mérnök, ügyvéd, lapszerkesztő, munkanélküli, lapát nyelére ítélt segédmunkás.

Fortuna közben tovább táncol, ők pedig már nem a fülledt, kis teremben ülnek, hanem álmok lovas kocsiján repülnek Münchenig, Párizsig, Londonig. Szemük bepárásodik, ujjuk szinte görcsbe rándul, néha felkiáltanak: csak egy biztos döntetlent mondjon már valaki, nagyszorzósat. És ezredszer fogadják meg: ha ezen a napon sem jön be a tízezreket ígérő meglepetés hármas kötésben, hát négyeljék fel őket, és tűzzék ki testüket várak fokára, ha még egyszer beteszik a lábukat olyan helyre, ahol lottót, totót, tippmixet árulnak. De addig még bele kell lesni a szomszéd szelvényébe, egy kis ihletért. Mert az kell ide, meg tudás, és megérzés – kiabálják egymásnak a biztos receptet, esküdöznek, a Tápé is megverheti idegenben az Internazionalét, ha Fortuna úgy akarja.

De Fortuna erre nem válaszol, csak táncol tovább, ki tudja melyik asztalnál jár, amikor az utolsó lapra is rákerül a legeslegutolsó iksz, és a mérnök, az ügyvéd, a lapszerkesztő, a munkanélküli, a lapát nyelére ítélt segédmunkás elindul hazafelé. Boldogan, mert ötszáz forintért, vagy, mondjuk, ezerért megvette az este nyolcig-tízig eltartó reményt. És ha nem is látta Fortunát, de igenis érezte puha csókját az arcán. Éppen ott, ahova eddig az élet, az a rongyos élet csak ököllel mérte a csapást.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.20. 21:06 Szólj hozzá!

Címkék: lottó totó szerencsejáték

– A negyvenedik kilométernél rontottam el, de mi mást tehettem? Ott loholt nyomomban a svéd, nyakamon táncolt a lehelete, rettegtem, hogy hosszú lábaival egyszer csak elsuhan mellettem, nyomát sem találom. Futnom kellett, mert ez az utolsó versenyem, amikor akár nyerhetek is, igen, én, aki soha egyetlen maraton után nem álltam még dobogóra, de nem is állhatok, ha az utolsó frissítőállomásnál tülekedek azért a pohár vízért. Pedig egyetlen kortytól biztos új erőre kaptam volna, és most nekem is lenne nyálam, de már szám sincs, csak egy bőrdarab, arra is cserepet repesztett a Nap – dörömböltek agyában a gondolatok. Nem is gondolatok voltak azok, sokkal inkább egymásra zuhanó képek gyerekkorából, amikor a Tiszában fürdött, és félpercenként bukott alá a szőke habokba, iskolai kirándulásról, ahol a tanára tenyérrel merített a patakból, és mosollyal kínálta a világ legtisztább vizét, ő meg csak itta a patak jéghideg ajándékát, még ujjairól is lenyalta a csöppeket.

– Már csak egy kilométer! – üvöltötte valaki a tömegből, de ő nem hallotta, mert kiszáradt a dobhártyája, könnyezni sem tudott, mint ahogy sírni sem, mert testéből eltűnt a víz. Haragudott lábai mohóságára, mert azok nem vízhez vezették, hanem a győzelem vágyától megrészegülve nyelték a métereket, átkozta az álmait, amik annyira szomjasak voltak élete első nagy győzelmére, mint ő most egyetlen korty vízre, ami nem is víz, hanem csók a szájnak, és balzsamként csorogna le a torkán. De víz már nincs, csak egymást követő léptek és ujjongó tömeg, aki a győztest élteti.

Észre sem vette, hogy elsőként szakította át a célszalagot.

Csak futott tovább, dehogy érdekelte arany medál csillogása. Kiszaladt a városból, elfutott a hegyekig, sziklákon loholva kapott görcsöt minden izom a lábában, de megtalálta a patakot. Egykori tanára várta megöregedve, ráncos tenyerében löttyenő patak vizén ugrándozott ezernyi napsugár. Fonnyadt karok emelték az ujjakból formált tálat a szájához, és a futó, aki megnyerte élete legfontosabb versenyét, és akit ezrek akartak ünnepelni, de sehol nem találták, hatalmas kortyokban nyelte a patak vizét még akkor is, amikor már csillagokkal díszített fekete takarót húzott feje fölé az éjszaka.

 

(A Víz világnapjára tavaly meghirdetett „Életem a víz” című országos novella pályázat díjnyertes tárcája.)

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.13. 08:29 Szólj hozzá!

Címkék: sport víz maraton Szeged A víz világnapja Életem a víz

Nagybajuszú doktor cibálta ki a világra, anyjának mutogatta, széles mosollyal. Lány lett, visítós egészséggel, nagy, barna szemekkel. A mama csak könnyeit nyelte, káromkodott: kellett a fenének. Szoba-konyha-spájzban laknak, ura cefrétől bűzlik, ruhagyárban fillért, ha fizetnek. Minek lány, barna szemekkel? Erre a világra?

– Minek? – kérdezte ő is, copfos hajjal, dőltfalú iskolában. Harminctornyú, szép, nagyvárosról álmodott, ahova bemenekülhet, ezernyi vággyal, mert nagy lesz egykoron, keskeny derékkal, hosszú combbal, szélben lobogó hajjal. A fiúk virágot küldenek, lányok irigylik tőle majd a csókokat.

Apja nem csókolta. Verte inkább nadrág korcáról cibált szíjjal, verte reggel, verte este, munkába kergette, pénzét követelte. – Érettségiddel mit kezdesz? Még hogy egyetem? – visított rá, vörös, disznófejével –, majd adok én a pofádnak. Amikor könyvét rejtegette a párnája alatt, ágy lábát rugdosta, kérdéssel hasogatta – és belőled mi lesz itt, ország sarkában, senki lusta rongya talán a világnak?

Nem válaszolt. Tiszának partján kóborolt inkább, leste a messze sikló, kövér uszályt, matróznak integetett, mellét figyelte, miért nem feszül, gömbölyödik már a blúza. Aztán egy művelődési ház falának döntve szállt ki száján a sóhaj – hát lány, az már nem vagyok –, és hajnalra kiszaladt a világból. Kamionsofőr fülkéjében hallotta, uniós lett már a magyar, lehetőségek tárháza, szabad ország, szabad piac, nemsokára útlevéllel bélelhetik a szemétkosarat.

Anyja ismerőssel üzente: vissza ne jöjj, te cafka, mert beledet ontom. Húsz albérletben tanulta, pisszenni soha, megtűrt lakó csak halkan, s gyorsan fürödjék. Gyárban vágták szemébe – csak nem éppen ide jönnél, s ugyan, mégis, milyen munkára? Hivatalban segélyt könyörgött, éjjel kocsma konyhájából mosta ki a szennyesét, bokáján negyedik éve koptatott cipő karcolt sebet. Magazinból olvasta: Tahitire nyaralást nyerhet, de legalábbis ingyen dobozos kólát, boltban tanulta, pénze csak negyedkilónyi kenyérre elég. Sétálóutcán kikerülték, klubban elfordultak tőle a fiúk. Sörtől undorodva rohant vécé fertőtlenítő szagába. Pályázatokat, kérvényeket írt, senki nem olvasta. Anyja kérdésére: mégis, merre élsz te lány? – utcai telefonfülkéből messzi városról mesélt, ahol biciklivel üldözi a szivárványt.

Diszkóban kínálták – figyelj, lány, nem C-vitamin. Út mellett megerőszakolták – nehogy azt mondd, neked nem esett jól! – röhögött rá három férfi, ujjuk a sliccükön táncolt. Lépni sem bírt, sárban mászott, sírása éjfélkor fagyott rá a földre.  Reggelre a teste (negyvenhárom kiló – került később a jegyzőkönyvbe) ároknak partján hűlt ki. Arcát gyűrt csomagolópapírral takarták, lábáról a cipőt még csak el sem lopták.

Lány volt, csúnya, farzsebében személyi igazolványt se leltek. Hír lett belőle, bulvárújságba való. Fölé karambolt, alá kigyulladt pajtát tördelt a szerkesztő. Ujja a számítógép gombján pihent, monitoron összefolytak a betűk. Rádióban közgazdászok örültek: erős a forint, rekordot dönt a BUX-index, amikor reklámkép is került az oldalra – alföldi táj, luxusautóval. Szélvédője üvegén szivárvány összes színe csillogott.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.06. 08:47 Szólj hozzá!

Címkék: média szegénység reménytelenség mélyszegénység

– Csak arra kérném, ha ideér a villamos, segítse már fel a csomagjaimat – fordult felém az asszony. Szemében alázat keveredett a reménnyel, s mintha kis szégyenkezés is előcsillant volna két könnycsepp mögül. – Tudja, nagyon fáj a lábam, a kezemben is ropog már minden csont, az izületeimmel meg gyógyfürdőbe járok, de hát mit segít az egy hetvenéves öregasszonyon – pörgette a szavakat. Majd, mint aki megelégelte a mentegetőzést, tavaszról kezdett el beszélni, akácillatú külvárosi utcákról, amik már csak emlékeiben élnek. Legyintett: akácon, illaton, de talán már emlékein is átgázolnak a kamionok, meg a világ, ami hajnaltól napestig rohan, de maga se tudja hova.

– Nézze, ez a gyár is bezárt, pedig el se tudja képzelni, hány embernek adott munkát úgy húsz évvel ezelőtt – mutatott a háta mögé, tüdejéből zihálva menekült a levegő. – Látom én, hogyne látnám, szép új vállalkozás költözött a helyébe, meg aztán boltot is nyitottak, vagy féltucatnyit, de azt a gyárat csak nem szabad elfelejteni. Annak íze volt, tudja, meg zamata. Nyár elején, amikor pirosra ért a termés, és traktorosok vonszolták ide pótkocsis rakományaikat, egyszer csak megtelt a környék paradicsom illattal. A gyümölcskonyhán, mert hogy így hívták, gumicsizmába izzadt bele szépasszonyok lába, de ötliteres üvegben hízott a barack, a gyárudvaron nevetés szaladgált, lecsót nyalt még a kóbor kutya is a betonról.

– Jaj, de miket beszélek itten magának, hogyan került volna kóbor kutya ebbe a gyárba, hiszen rend volt benne, tisztaság. Meg ezernél több ember, aki tudta: holnap is lesz munkája. És azt hallotta – bújt elő huncut mosoly a ráncok közül –, mennyire büszke volt a melós arra, hogy itt dolgozhat? Készült ám itt még halászlé is, bádogdobozba, az oroszoknak meg zakuszkát rakodtak vasúti vagonba, de meg ne kérdezze, az miféle jószág volt, földnek minden zöldségét gyömöszöltük az üvegbe.

– Vagy még nem mondtam, én is itt dolgoztam ám! Tizennyolc éves lány voltam, amikor beírták a munkakönyvembe, mától a konzervgyár dolgozója lettem, ötvenöt, amikor tíz szál szegfűből kötöttek nekem csokrot, és még bonbonmeggyet is a kezembe nyomtak, nehogy éhgyomorral menjek el nyugdíjba – nevette el magát, tüdejéből sípolva szaladt ki a hang. Beszélt még a lányáról – „Csuda szép asszonyka volt, a konzervből lett munkanélküli, amikor kiderült, ide is becsörtetett a világgazdaság, hát hinné, hogy ilyen megtörténhet?”. És beszélt sok jóemberről, akik már temető csöndjében alusszák álmukat, de valaha itt dolgoztak, a városszéli fekete földeken.

– Mint az uram is. Minden héten viszek virágot a sírjára, de el nem mondom neki, dehogy is tenném, hogy bezárt a gyár, a mobiltelefonos kölykök nevét se hallották már – kapaszkodott a villamosra, aggódva figyelte, ügyesen markolom-e csomagjait. Ablak mellé telepedett, ráncos kezével simogatta az üveget, és három műszakos munkarendről motyogott, ami nehéz volt, de azért ki lehetett bírni.  Szavára senki nem figyelt. Két diák vasvázas hátizsákjával bajlódott, egy öregember jegyét kotorta elő zsebéből.

Én meg anyám hangját hallottam. Konzervgyári nyersáru portán vitatkozott haragos fuvarossal arról, mégis milyen az első osztályú barack. És apám hosszú lépteit figyeltem – konzervgyár udvarán sietett, fehér köpenyébe kapaszkodott a szél.  Irodaház földszintjén felszerelt faliújságon mosolygós kézilabdás lányok képe fölött buzdított a szöveg: „Hajrá Konzerv SE!”, pocakos portás magyarázta: „Meglátod, Zolikám, itt még száz év múlva is konzervgyár lesz.” Hangja vajon karcolt-e jelet a nagyraktár fölött bóbiskoló csillagokra?

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.07.30. 13:17 Szólj hozzá!

Címkék: rendszerváltás kapitalizmus gyár ipar konzervgyár feldolgozóipar konzert Konzerv SE

süti beállítások módosítása