Ősszel is a lányokat nézte. Hiába hullott őszülő hajára annyi megfáradt falevél, hiába fröcskölte nyálát arcába az utca, ő kiabálni akart – szia, lányok! –, és vad rock and rollt járt lába az asztal alatt. Beülni, komáim – kiabálta – füstös kiskocsmákba, ahol este tíztől hajnali háromig biztos megváltjuk ám a világot. Parkban bujkáló padokra vágyott, kamaszlány suttogó vallomására. Hófehér festővászonra, amire vastag ecsettel hordja föl a színeket. Est feketéjével átmázolt vasútállomásokra, ásító bakter zászlós búcsújára, sínen csattogó vonatokra, széles aszfaltútra, hogy vászonzsákkal hátán integethessen, és befészkelhesse magát egy teherautó platójára – egészen a tengerig zötyögtetve testét.

Ha rádiót hallgatott, meleg láz gyötörte. Robbantások, maffiák, hazudós miniszterek hírei után ököllel csapott a levegőbe, mert azt hitte, hogy megforgatja a Földet. Fiának arról mesélt, igenis létezik tökéletes világ, csak meg kellene találni. Unokájának azt mondta, jaj, dehogy fedeztek föl már minden szigetet. Éjszaka kellős közepén vágyaira ébredt, asszonyát simogatta, és szerelemről írta a verset. Irodai hatalomnak visszabeszélt – ez nem igazság! – izzott szájában a szó. Betűk friss illatát szippantotta ki a könyvből, munka után sör mellett, igaz barátokat keresett, harmadik kör után is hitte, hogy egyszer egy korsóra mégis visszahívják. Télen örült hó pelyhének, szánkón suhanó gyerek kacagásának. Tavasszal megsimogatta a fák virágait. Nyáron Tiszának partjáról hajóknak integetett… majd újra ősz.

És a láztól már vörös fájdalom tépte a szemeit.

– Jaj, hát maga nagyon beteg! – sikoltott a doktornő. – Hiszen a maga lelke nem tud megöregedni, nem ráncosodik… – kapta azonnal a diagnózist, de ő csak mosolygott, s utcán baktató lányok után szaladt a füttye. Asszonynak új lakás terveiről mesélt, Amerikát, Afrikát ölelő tengerekről, pénzről, amit úgyis nyerni fog. És persze arról a városról, amelyikben csak virágokat festenek majd a falakra.

Mentő vitte el. Szombat délelőtt, ősz utolsó meleg sugarában. A rádiókból zene szólt, táncházban éppen csárdást jártak. Kórház ablakából még intett két madárnak, és kockás lapra, kopott ceruzával verset kezdett a szerelemről. A világ legszebb szonettje lesz – szólt át a másik ágyra és elaludt.

Másodosztályú koporsóját épp négyen siratták. Koszorúnak hosszú szalagján egy ráncot sem talált az apró bogár.