A második kávénál még csak a szállítókat szidta. A harmadiknál viszont elkezdett dolgozni a sav. Gyomra, belei visítoztak, szemére pedig véres kis foltokat rajzoltak a szétpattogó erek. Mint minden reggel, ötödik éve. – Na és, más talán könnyebben boldogul? – masszírozta a hasát, és újra csörgette a fuvarost, de a mobilhívásra csak mobil üzenetrögzítő válaszolt.

– Hogy azt a jó édes anyukájukat – vágott végig a telepen, és vastag káromkodásai beborították a ládákat. Egy köpcös munkás fél mondatával ugyan elétolakodott, de elzavarta – majd máskor, talán ebéd után –, s már ugrott is a kocsijába. Előbb a könyvelőhöz, mert baj van az áfával. Aztán a bankba, hiszen a hiteltörlesztés már a múlt hónapban lejárt, de csak jött a felszólítás. Délben ebéd a… hol is? A halászcsárdában, igen – lapozgatta a noteszát –, és ha kettőre végezne, még találkozhat a betonozókkal.

– Hülye vagy, öreg, nem látsz a szemedtől? – vágta orrba egy hang, ami egészen csalafinta kanyarral bújt be az autó ablakán.

– Hülye, persze hogy hülye – üvöltött vissza, mert valóban rossz helyre sorolt. Hát hol lehet itt balra kanyarodni? – szaladt ki a száján még egy harsogás, és hallotta, hogy hogyan hasít ösvényt baloldali indexlámpája egy parkoló rozsdás Lada ajtaján.

– Üzenete van – csipogta a mobil, de azt a rohadt kis jószágot nem bírta előbányászni a táskából.

– Talán a szállítók… – lapozott agyában, és két elrejtett emlék közül kihullt a késedelmi kamat. Megint a nyakába vágták. Rohadt világ ez – csavarta a kormányt, majd egy haragos fékezéssel állt meg a rendőr előtt. Hát persze. A híd. Már egy éve lezárták, de ezt soha nem szokja meg.

– Mikor lesz már kész? – kiabált a rendőrrel, kiabált a múzeum kert minden fájával, és hasította tovább a levegőt a rozzant Mercedes.

– Ez is csak a benzint zabálja. Átvertek vele. Mint azok a pofátlan szállítók. De ott pusztuljanak. A jövő héten már csak tenger lesz, Kréta szigete, és jeges úzót iszik. Nem vállalkozó úr lesz, három káeftével, nem ügyvezető, hanem turista, aki öt fényképezőbe zárja majd a látványt, és eszébe sem jut, hogy honnan küldi dörgedelmeit a társadalombiztosítás, az adóhivatal meg az ÁNTSZ. A jövő héten úr lesz végre, ötévi agyszaggató meló után, és reggel narancslevet iszik kávé helyett – mart újra a sav a gyomrába. Aztán augusztustól új élet, reggeli futás, esti séták, talán még konditerem is. Le kell dobni tíz fölösleges kilót, és agyon kell verni a szállítókat.

– Hát mi a francot csináljak csövek nélkül? – találta meg végre a telefonját. És sikerült felhívni az irodát is. Ebéd lemondva, mert az ipartelepen várják. A feleségének pedig mondják meg, hogy este át kell szaladnia Csabára a nyomdába. Vagy dehogy. A nyomda csak holnap. Ma azzal a városházi szivarral munkavacsora. Talán kilencig.

Utána?

– Mit tudom én, mi lesz utána? – acsarkodott a messziről jött kérdésre, és tekintete a szélvédőt kereste. Apró fotót gyömöszölt oda, még tavaly tavasszal. Valami holland festő képéről találta ezt a reprót. A képen meg sárga hó borította a sárga mezőt és sárga fák sárga ágain bukdácsolt a fény. Hát nem hülyeség? De mégis megnyugtatta. Elég egy pillanat, és… Most nem volt elég. Tüdejében megszorult a levegő, gyomorszájához talán egy kő verődött, mellkasára meg ráült egy panelház. Ő meg csak nézte a sárga havat, és a csattanás pillanatában elaludt.

A helyszínelő rendőr csak annyit írt a jegyzőkönyvbe: valószínűsíthető, rosszullét miatt rohant a házba. A mentőorvos pedig valami hátsófali infarktust emlegetett, ami egy pillanat alatt végzett vele.

– Úgyhogy az ügy inkább már a hullaszállítókra tartozik – veregette meg a rendőr vállát. És nézte azt a furcsa kis képet, ami a halott fején pihent. Sárga hó, sárga mezőn és sárga ágakon.

Hát Istenem. Ha ettől lesz rajta könnyebb föld?