– Mesélhetek én magának szép történetet is erről a nagy, csúnya házról, elhiszi nekem? – bámult bele az arcomba a ráncoktól gyűrt arcú férfi. Majd lustán kinyújtóztatta gyümölcspakolásban megfáradt tagjait, kezeit széttárta, megtáncoltatta minden ujját, és elkezdte a piaczárás előtti csöndben meséjét egy öreg szabolcsi parasztemberről, aki italtól hergelt hevületében baltával ütötte agyon a szomszédját.

– Nagyon régen volt ez, én még anyámmal jártam ki kofáskodni a Mars térre, ellesni, hogyan is alkudjak a szürke börtön árnyékában. A magyar még tanulta a szót: butik, meg maszek, de az a baltás paraszt erről mit sem tudhatott. Ha jól emlékszem, tizenöt évre zárták rá a börtönkaput Szegeden, amiről addig csak annyit hallott, hogy felhőkbe kapaszkodó kéttornyú dómjára büszke, és még a kerítést is Pick szalámiból fonják. Hogy az öreg miért is sújtott le azzal a baltával, talán ki sem derült soha. De azt látták rajta, hogy erejét kiszívja a börtön fala, amiben, ugye, mindannyiunknak van egy téglája, tüdejéből kifogy a levegő, szép lassan a szavakat is elfelejti, a bűn súlya kioltja lelke tüzét.

– Nem éri ez meg a szabadulást – súgtak össze a háta mögött – mesélte anyámnak egy börtönőr –, de légynek sem árt, jobb sorsot érdemelne. Családja ugyanis megtagadta, neki még egyetlen levelet sem hozott a postás, a szabolcsi alma ízét is szép lassan elfeledte. Karácsony estéjén csak bámult ki a rácson, könnyet morzsolt, amikor nézte, hogyan borul hó a városra. Halkan súgta oda rabtársainak január első napján: legyen boldogabb az új esztendőjük, kövér termést hozzon a föld, lovuk meg ne betegedjen.

– Tudja, vastag falak ezek, de azért kibújik rései között a hír. Tudtuk itt a piacon: a baltás parasztot megszerették rabok is, őrök is a bútorgyárban, mert hogy akkoriban még szobába való szekrényt, meg efféléket faragtak, szögeltek az elítéltek, a legszorgosabb munkások közé sorolták. Kapához, kaszához, lószerszámhoz szokott keze megtanulta a fortélyokat, néhány év alatt szeme is megszokta, mennyi tengernyi betűt nyomtatnak bele egyetlen könyvbe.  Olvas az öreg Afrikáról, egyiptomi piramisokról, meg Jókai uram aranyemberéről is – mesélték faggatózós anyámnak, – csak éppen azt nem tudja, hogy hány forintért mérik a Marson a lángost.

– Na, hogy el ne vesszek itt a részletekbe, meg aztán tényleg zárnék is, hát csak beszegem a történetem – kezdett pakolni az árus. – Szóval a baltás ember csak túlélte a tizenöt évet, és egy szép hajnalon civilbe öltöztették, szikár testén lötyögött a nadrág, lötyögött a gatya, oszt mondták neki: bátyám, mehet isten hírével, almaszüretre éppen hazaér. Állítólag, de csak állítólag, hiszen tudja, emberek szájában mindig ferdén fordul a szó, az egyik őr még meg is siratta, mert hogy jó rabból azért nem terem minden bokor tövében. Az öreg meg illedelmesen elköszönt, kidugta fejét a kapun, és szíjjal összefogott kis bőröndjével elindult tornyos-palotás Szeged városában, amiből addig csak őrtornyot, meg szögesdróttal koronázott bástyafalat látott. Itt kóválygott a téren –  mesélték akkor –, majd egyszer csak hallja ám az őr, hogy kopognak a börtön kapuján. Az öreg állt ott, illedelmes kérte: ha lehetne, inkább talán engedjék vissza, mert ebben a világban neki hely nem maradt.

– Aztán mi bántja bátyám? Tán követelőzős menyecske ugrott a nyakába, de nem tudta, mit kezdjen vele? – rejtette zavarát vigyor alá az őr.

– Csuda történt, dróton lógnak a buszok – sírta el magát a baltás paraszt, és a lépcsőn ülve sírt, taknya is, nyála is összefolyt arcán. Hát, ha pontosan tudnám, mikor indult a troli járat Szegeden, azt is kihámozhatná mesémből, mikor zokogott a baltás ember. De fogalmam sincs, mint ahogy arról se, végül hol tették sírba a baltás parasztot. Na, én megyek is, legyen szép a napja, szabolcsi almából a gyereke harapjon jó nagyot – köszönt el, kézfogást kínálva. A börtön kapujában, kopott lépcső előtt, éppen akkor lehelt csókot szép diáklány nyakába egy nyurga kamasz.