Két órával éjfél után a düh még vastagabb volt a lelkében, mint a bánat. Annyira kínozta minden idegszálát, hogy legszívesebben káromkodásokkal szórta volna tele a sötétbe burkolózó pusztát. De mit ér el vele? – harapdálta a szája szélét. Inkább csak ugrándozott az autópálya levezető szakaszának elkeresztelt aszfaltcsík leálló sávján, mert úgy érezte, még egy perc, és cipőjének talpa odafagy a megmerevedett fekete masszához.

Háta mögé nézett, figyelte, mennyire látszik a lassan terpeszkedő ködben az autó vészvillogója. Figyelte, két fia alszik-e még a kocsiban, vagy talán éppen apjuk ügyefogyottságán nevetgél. Mert hogy az öreg elfelejtett időben tankolni, a kocsiból kiitta az utolsó csepp benzint is a motor, és most ott állnak Szegedtől legfeljebb hat, a legközelebbi benzinkúttól talán három kilométernyire.

„De hogyan adhatnak át úgy egy autópályát, hogy vagy száz kilométeren át egyetlen naftakocsmát se nyitnak?” – próbálta államra, tervezőkre, építőkre, rossz sorsa kenni a felelősséget, miközben érezte, ettől sem lesz boldogabb. A hajnali hideg ekkor már egyesítette csapatait, több fronton is támadt, ő pedig felidézte a hetvenes éveket, amikor a bajban éppen úgy segített út szélén a karkörzés, mint ahogy hosszú autóstopos nyaraláshoz is hozzásegítette a pénztelen vándort. Balaton felé viháncoló lányok nevetésére emlékezett, kézben markolt táblára, rajta a Budapest, a Debrecen, vagy éppenséggel a Krakkó felirat. Magyartanárra, aki madzagos Trabantján Szegedtől Pécsig vitte, lengyel mérnökre, ő meg Varsóból egészen a hideggel borzongató tengerig fuvarozta kis Polskijával.

És a reménykedés ekkor ismét lesöpörte róla az álmosság utolsó forgácsát is. Kavarta a levegőt jobb kézzel, kavarta ballal, és talán hármat mutathatott a távolban magasodó templom tornyát díszítő óra, amikor rá kellett döbbennie: vagy százötven autó suhant már el mellette, de egyetlen kocsi gazdája sem fogta vissza a lóerőket.

– Még csak le sem lassítanak. És ha beteg lenne az autóban? Akár infarktus miatt is nyöszöröghetne bent, volánra borulva a sofőr, senkit nem érdekel? – fújtatott dühösen, fejét már körbefonta a kilehelt pára. Trabantra, kis Polskira, letekert ablakon át fejét kidugó emberre („Mondja, mégis miben segíthetek?”) hiába várt. Hold fényében csillogó autócsodák dübörögtek el mellette, ha csak negyedét kereskedőhöz vinné, talicskával tolhatná haza a kocsikért kapott milliókat. De hol itt talicska, hol itt kereskedő, hol itt emberség? Ennyire fojtogatná a közöny, a félelem a világot? – lóbálta tovább a kezét, kartornától ropogtak ízületei.

– Hagyd apa, úgysem áll meg senki! – szaladt felé fiai hangja az autójuk felől. Új világhoz szokott, ifjú nemzedék, kevesebbet fognak csalódni – nyugtázta a mondatot, amikor mobil telefonos hívásra megérkezett az ismerős segítsége.

Közeli templomba hajnali misére készültek talán, közeli városban a buszsofőrök hergelték az első járatok motorjait. Lengyel mérnök németül sorolt szavait – „Üljetek be, fiúk, segítsünk egymáson!” – visszacsomagolta emlékei közé, és amikor hazaérve ágyára zuhant, madzagos Trabantról álmodott. Arra persze egy percig sem gondolt, hogy azok a Balaton partján Wartburg de Luxe-nak, Moszkvicsnak, IFÁ-nak integető, mosolygós tini lányok talán éppen most viszik unokájukat a bölcsődébe.

És régen elfelejtették, hogyan bizsergett lábuk ujja, fejük búbja, ha sikerült csókot lopni a kátyús úton Balaton felé döcögő teherautó platóján.