– Csak arra kérném, ha ideér a villamos, segítse már fel a csomagjaimat – fordult felém az asszony. Szemében alázat keveredett a reménnyel, s mintha kis szégyenkezés is előcsillant volna két könnycsepp mögül. – Tudja, nagyon fáj a lábam, a kezemben is ropog már minden csont, az izületeimmel meg gyógyfürdőbe járok, de hát mit segít az egy hetvenéves öregasszonyon – pörgette a szavakat. Majd, mint aki megelégelte a mentegetőzést, tavaszról kezdett el beszélni, akácillatú külvárosi utcákról, amik már csak emlékeiben élnek. Legyintett: akácon, illaton, de talán már emlékein is átgázolnak a kamionok, meg a világ, ami hajnaltól napestig rohan, de maga se tudja hova.

– Nézze, ez a gyár is bezárt, pedig el se tudja képzelni, hány embernek adott munkát úgy húsz évvel ezelőtt – mutatott a háta mögé, tüdejéből zihálva menekült a levegő. – Látom én, hogyne látnám, szép új vállalkozás költözött a helyébe, meg aztán boltot is nyitottak, vagy féltucatnyit, de azt a gyárat csak nem szabad elfelejteni. Annak íze volt, tudja, meg zamata. Nyár elején, amikor pirosra ért a termés, és traktorosok vonszolták ide pótkocsis rakományaikat, egyszer csak megtelt a környék paradicsom illattal. A gyümölcskonyhán, mert hogy így hívták, gumicsizmába izzadt bele szépasszonyok lába, de ötliteres üvegben hízott a barack, a gyárudvaron nevetés szaladgált, lecsót nyalt még a kóbor kutya is a betonról.

– Jaj, de miket beszélek itten magának, hogyan került volna kóbor kutya ebbe a gyárba, hiszen rend volt benne, tisztaság. Meg ezernél több ember, aki tudta: holnap is lesz munkája. És azt hallotta – bújt elő huncut mosoly a ráncok közül –, mennyire büszke volt a melós arra, hogy itt dolgozhat? Készült ám itt még halászlé is, bádogdobozba, az oroszoknak meg zakuszkát rakodtak vasúti vagonba, de meg ne kérdezze, az miféle jószág volt, földnek minden zöldségét gyömöszöltük az üvegbe.

– Vagy még nem mondtam, én is itt dolgoztam ám! Tizennyolc éves lány voltam, amikor beírták a munkakönyvembe, mától a konzervgyár dolgozója lettem, ötvenöt, amikor tíz szál szegfűből kötöttek nekem csokrot, és még bonbonmeggyet is a kezembe nyomtak, nehogy éhgyomorral menjek el nyugdíjba – nevette el magát, tüdejéből sípolva szaladt ki a hang. Beszélt még a lányáról – „Csuda szép asszonyka volt, a konzervből lett munkanélküli, amikor kiderült, ide is becsörtetett a világgazdaság, hát hinné, hogy ilyen megtörténhet?”. És beszélt sok jóemberről, akik már temető csöndjében alusszák álmukat, de valaha itt dolgoztak, a városszéli fekete földeken.

– Mint az uram is. Minden héten viszek virágot a sírjára, de el nem mondom neki, dehogy is tenném, hogy bezárt a gyár, a mobiltelefonos kölykök nevét se hallották már – kapaszkodott a villamosra, aggódva figyelte, ügyesen markolom-e csomagjait. Ablak mellé telepedett, ráncos kezével simogatta az üveget, és három műszakos munkarendről motyogott, ami nehéz volt, de azért ki lehetett bírni.  Szavára senki nem figyelt. Két diák vasvázas hátizsákjával bajlódott, egy öregember jegyét kotorta elő zsebéből.

Én meg anyám hangját hallottam. Konzervgyári nyersáru portán vitatkozott haragos fuvarossal arról, mégis milyen az első osztályú barack. És apám hosszú lépteit figyeltem – konzervgyár udvarán sietett, fehér köpenyébe kapaszkodott a szél.  Irodaház földszintjén felszerelt faliújságon mosolygós kézilabdás lányok képe fölött buzdított a szöveg: „Hajrá Konzerv SE!”, pocakos portás magyarázta: „Meglátod, Zolikám, itt még száz év múlva is konzervgyár lesz.” Hangja vajon karcolt-e jelet a nagyraktár fölött bóbiskoló csillagokra?