– Azt mondta, hogy tízezer forint? Tényleg azt mondta? – hajolt a kézfejét karistoló hideg elől kesztyűbe menekülő asszony arcához.  A nő rémülten arrébb ugrott, kétlépésnyiről figyelte a férfi borostás arcát, a ráncok között megkötött koszcsíkokat, a ki tudja, mikor mosott, penészfoltos, bokáig lógó kabátot, és tűrte, hogy áporodott borszag kínozza meg az orrát. De válaszolt is: „Igen, tízezret mondott, hiába, mára ennyi lett a szép karácsonyfa ára” –, majd eltűnt a piac zajos tömegében. Szinte futott, mint aki attól retteg: a szegénység így, karácsony előtt ragályként tapad meg rajta, ágyba dönti, a hajléktalan férfi ki tudja, mikor, elrontott élete elrabolja az ő szerencséjét is.

– Tízezer forint? Ennyi pénzt egy hónap alatt sem könyörgök ki a négykerekűkből! – sápadt a férfi, és olyan vágyakozva gondolt a szupermarketek előtt zörgő kocsikba bújt százasokra, hogy még a nyála is kicsordult. „El lehet innen húzni a francba!” – lökte arrébb a faárus, de akkor már nem a százasok szaladgáltak emlékeiben, hanem bejgli illatú karácsonyok. Anyja mosolyát idézte: „Aztán a süteményből nem lopunk ám” –, a morcosnak szánt, figyelmezetést felejtető kacagást. De akkor is a karácsonyfától káprázott leginkább a szeme, aranyló papírba bújtatott szaloncukrokról álmodott gyerekkorának minden decemberében.

– A fa pedig legyen a legdrágább, s föltétlen utána kell járni, ebben az évben melyik a divatszín. Mindenféle giccsel csak nem fogadhatjuk a vendégeket – hallgatta felesége utasításait sok évvel később. Anyja súgta fülébe akkor: „Vigyázz fiam, most nagyon fut veletek a szekér!” –, és az se okozott nagyobb kárt a család kasszájában, ha mindenki számítógépet kapott ajándékba a Jézuskától, mielőtt még útra kelt a család, hogy Párizsban koccintsák a pezsgős poharat, boldog újesztendőt kívánva.

Boldog új esztendők egyszer csak messze szálltak. A férfi már régen nem emlékezett arra, mikor cserélte le a legdrágább whiskyt előbb bolt pultjáról lopott cseresznyepálinkára, mikor nejlonborra, mikor esett szét a család, és hány gyógyszert szedett be, amikor megtudta: a házukért az árverésen befolyt pénz a tartozások felére sem futja. Utca bolyongó koldusa lett, lépcsőházban, pinceajtó mellett hetente kétszer gyújtották rá a vackát.

A karácsonyfákról is elfeledkezett, az értéket borban, pohár alján felejtett híg sörben mérte. De a tízezer forintos fába úgy beleszerelmesedett, mint kamaszként szőke lányok szélben táncoló hajába. Napokig körbejárta, árát alkudta, árussal estébe forduló késő délutánig vitázott, s remegett, hogy mire kondérba dobják az ingyen levesbe szánt zöldséget a népkonyhán, már ötvenmilliós villa nappalijában ágaskodik a tízezerért mért boldogság.

– Csak az a rongy koldus lophatta el, senki más, ragya verje ki az arcát! – káromkodott a piacos, amikor észrevette: a tízezer forintos, szép fenyője egy hideg hajnalra úgy eltűnt, mintha a fagy rágta volna szét. Pedig a fagynak akkoriban más dolga akadt. A piactól kétsaroknyira, egy bontásra ítélt ház alagsorában fonta körbe a koldust, homlokára még csókot is nyomott. Így búcsúztatta földi világtól.

A kihűlt férfira karácsony másnapján akadtak rá. Rendőr mondta, ne mozdítsák, akár bűnügy is lappanghat a háttérben. A bámészkodók bűnt nem láttak, csak egy hosszú, irigyelhető karácsonyfát. Halott koldus ölelte, ágain megfagyott az ablakon bezuhanó fény.