– A mosoly, igen, kérem, az arcát átrajzoló, szinte folyamatos és zavartalan mosoly lehetett volna az első figyelmeztető jel. De bevallom, én akkor erre, eléggé el nem ítélhető módon, nem figyeltem – motyogta a vizsgálat során a beteg egyik közeli ismerőse. Arcát nem titkolható zavar árnyékolta, szégyellte, hogy az igazságnak még a felét sem merte feltárni. Hogy nem beszélt az asszony szőke hajáról, amin úgy ficánkolt a nap, mint aratás előtt a lengő búzakalászon. És nem szólt a szemekről sem, amik a szemüveg mögül is fényesen csillantak, mint a felhők sikátorából szabaduló csillagok. De nem merte említeni az asszony illatát sem, amit ugyan soha nem érzett, de tudta: egy így mosolygó arcot csakis édes illat lenghet körbe, igen, édes, mint érett körte maszatos kölyök arcára csorduló leve.

Talán ez nem is fontos, mármint a vizsgálat szempontjából, mentette fel magát titkolt bűne alól, és máris könnyűnek érezte a terhét, mert a doktor szavai megértően csengtek. Az ügyet kivizsgáló pszichiáter csapat vezetője is azt magyarázta: ilyen lappangó veszélyre korántsem oly könnyű felfigyelni, mint az ember hinné.

– A deviáns, mondhatnám úgy, az átlagostól nagyon eltérő magatartást mégis mikor érezték már terhesnek a beteg közelében élők? – akart közelebb jutni az igazsághoz a fiatal nyomozó is, akinek rövid szolgálati ideje alatt ilyen cselekménnyel még nem kellett szembesülni.

– Amikor háromszor is kimondta egymás után, hogy boldog. Igen, kifejezetten a boldogságról beszélt, meg arról, hogy ő jól érzi magát ebben a világban – magyarázta egy szemtanú, és hangján érződött, a beteg által kiváltott sokk nem pottyant ki lelkéből nyomtalanul.

– És olyat is mondott, bizony, olyat is, hogy…hogy, várjon csak, szeretném pontosan idézni, már csak a vizsgálat kedvéért is, szóval olyat: az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben. Ezt állítólag nem ő találta ki, ez mindenképp szolgáljon a mentségére, mert én nem akarok rosszat senkinek, különösen ennek a nőnek nem, mert tulajdonképpen nem ártott ő senkinek – zavarta szájából a szót egy öregasszony, kezében szipogva könnyezett a nejlon szatyor.  

– Én is csak hasonlókat tudok nyilatkozni – nyomult az időközben adásra kész televíziós stáb közelébe a beteg szomszédja. – Képzeljék, egy szombaton azt tanácsolta a férjemnek, hogy amikor úgy érzi, nagy a gondja, gondoljon zöld mezőkre, hegyek között apró sziklák között bukdácsoló patakra, vagy csak egyszerűen sétáljon ki egy falu határába, szívja magába a széna illatát, telepedjen le a Tisza partjára, integessen a folyón hajózóknak, értse meg rekedt hangú matrózok messziről hozott üzenetét. Maguk szerint egy normális ember mond ilyeneket – bámult bele a kamerába a szomszéd, dehogy palástolta felháborodását.

– Valóban furcsa, hogy egy ilyen zaklatott, felkavaró információktól terhes világban előfordul ez a jelenség – hangzott az orvos szakértők egybehangzó véleménye. – A beteg kétséget kizáróan boldog, de szerencsére nem ütköznek ki rajta annyira e jelenség jelei, hogy el kellene különíteni. Igaz, hogy kicsit hosszasabb orvosi kezelést igényel, amíg stabilizálni tudjuk az állapotát, ám a tudomány mai állása szerint korántsem reménytelen a helyzete – adta ki közleményét a kórház.

A beteg mosolya eközben nevetésbe csapott át. A kérdezősködőknek olyanokat állított, hogy az élet gondjai csupán azért tornyosulnak, hogy megoldjuk őket, meg egyébként: kit fognak már zavarni azok a kátyúk száz év múlva, amin megbotlik autónk is, életünk is. Élvezzük a hétköznapokat, higgyük el, hogy aki felénk közelít, jó szándékkal teszi. És fogadjuk el az ősi bölcsességet: ha a sors bezár előttünk egy ajtót, minden bizonnyal hamarosan ki fog nyitni egy ablakot – ölelt át egyszerre két embert is a beteg. Majd azt kérdezte: nem tud-e valamiben segíteni?

Szavait több televíziós csatorna is közvetítette, a betegről, aki csalódásait nagy ládába zárta, és virágok közé ültette a reményeit, hamarosan tanulmány is született. Legalább százkilenc. Kihaló embertípus, optimizmusban szenved, nem fertőző – állt a kórházi zárójelentésben. És kiengedték a zárt osztályról. Az asszony mosolyogva megköszöntötte, talán még nevetett is, majd könnyű léptekkel futott át a téren, mosolyát akácvirágok szirmára szórta. A város fölül elszaladtak a felhők, sárga fejű nap hegedült az égen, a parkban táncoló lányokkal ölelkezett a szél, a legforgalmasabb útkereszteződésben pedig egy üvöltöző sofőr pattant ki a kocsijából. Majd elnyelte a káromkodást, meghajolt, bocsánat, siklott ki a száját a szó, és bicegő öregasszonyt segített át a zebrán. Mesélik: a mosoly, a betegen megfigyelt furcsa, békességbe, örömbe mártott mosoly átrajzolta az autós arcát, és eltüntette az öregasszony mosolyt rejtő ráncait.