Surran a lepel, lobog a haj, az istennő asztaltól asztalig táncol. Nem látják mosolyát, nem hallják léptét, de a kicsiny teremben mindenki biztosra veszi, hogy köztük jár, elsuhan mellette is, megáll egy pillanatra, megsimogatja fejét, vagy éppen a tollat, mit szétrágcsált már vad izgalmában. Mert izgalom feszül itt, bizony nem is akármilyen, minden nap ikszek, apró pöttyek, kicsiny karikák kerülnek papírra ebben a reménykedő vergődésben. Ki születési évszámokban bízik, és hétszer köpködi meg a tenyerét, ki évek óta ugyanabba a mezőbe karistol, de előtte varázsigét mormol, Teremtőhöz fohászkodik, netán elátkozza mindazokat, akik helyette nyernek immár negyven éve. És lopva pislant a táblára: mennyi milliót is rakhat a bankba, ha Fortuna őt kéri fel egy csárdásra.

Csönd markában vergődik mind, akárcsak a sorsjegyet kapargatók, és nem titkolt haraggal fúrják pillantásukat a tippmixelőkbe, akik bezzeg levegő után kapkodva kiabálják szomszéd asztalhoz a tuti tippet Csezénáról, Mencseszter Junájtedről, Vijjareálról, és még ki tudja milyen csapatokról, amiknek nevét legfeljebb az ablakon tudnák kiejteni, de a szájukon soha. Angol-, francia-, spanyoltanár pörögne tengelye körül, mint a búgócsiga, ha egyszer beszédülne ebbe a hangzavarba. De mit számít ez, amikor tegnap már majdnem bejött, és csak egy, esküszöm, csak egy meccs ment el – bizonygatja mérnök, ügyvéd, lapszerkesztő, munkanélküli, lapát nyelére ítélt segédmunkás.

Fortuna közben tovább táncol, ők pedig már nem a fülledt, kis teremben ülnek, hanem álmok lovas kocsiján repülnek Münchenig, Párizsig, Londonig. Szemük bepárásodik, ujjuk szinte görcsbe rándul, néha felkiáltanak: csak egy biztos döntetlent mondjon már valaki, nagyszorzósat. És ezredszer fogadják meg: ha ezen a napon sem jön be a tízezreket ígérő meglepetés hármas kötésben, hát négyeljék fel őket, és tűzzék ki testüket várak fokára, ha még egyszer beteszik a lábukat olyan helyre, ahol lottót, totót, tippmixet árulnak. De addig még bele kell lesni a szomszéd szelvényébe, egy kis ihletért. Mert az kell ide, meg tudás, és megérzés – kiabálják egymásnak a biztos receptet, esküdöznek, a Tápé is megverheti idegenben az Internazionalét, ha Fortuna úgy akarja.

De Fortuna erre nem válaszol, csak táncol tovább, ki tudja melyik asztalnál jár, amikor az utolsó lapra is rákerül a legeslegutolsó iksz, és a mérnök, az ügyvéd, a lapszerkesztő, a munkanélküli, a lapát nyelére ítélt segédmunkás elindul hazafelé. Boldogan, mert ötszáz forintért, vagy, mondjuk, ezerért megvette az este nyolcig-tízig eltartó reményt. És ha nem is látta Fortunát, de igenis érezte puha csókját az arcán. Éppen ott, ahova eddig az élet, az a rongyos élet csak ököllel mérte a csapást.