És nem tudta senki, honnan érkezett. Csak állt ott a terem végén, szorosan az ajtófélfához lapulva. Mint szürke bogár, mint rémült, ázott egér. Bámult bele a zajba, bokáját verdeste kopott kabátjával, száraz sár szorította cipőjét.  Véreres szemmel, plafonig emelt sörösüveg fölül, csak fél pillanatig bámultak rá, esélyt se hagytak köszönésnek. Ajtó keretéhez csapódott, arcokra unalom ült, vastag hang üvöltött sűrű füstbe: mára elég a kapitalizmusnak, nem építem tovább.

– Van egy kutyám. Igazi, fajtatiszta boxer. Egyébként eladó – motyogta a hosszú kabát.

– Nekem meg lumbágóm van és májzsugorodásom. Azonkívül kurva lett a lányom, sitten a fiam, az asszonyt pedig még egy százasért se hajlandó senki fölakasztani a mosókonyhában – birkózta le valaki a csöndet, és hálásan köszönte meg a körbeszaladó röhögést. Hosszú kabát már csak akkora volt, mint egy eldobható mosogatórongy. Eltűnt belőle a test, elveszett ráncai között a fej, de kiszökött a résein egy világcsúfja kutyapofa. Laposat vakkantott, két első mancsát támasztotta a pultra, két savanyodó sör közé.

– Egy kutya! Egy igazi kölyökkutya - sikított asszony, kinek ujjain évek óta vágtak sebet a repedt szélű poharak, és nagyon részeg munkások vágyait kereste, garantáltan zárás előtt.

– Ha szabad kiigazítanom, ez nem kutya. Egy boxer. Fajtatiszta. Eladó. És ha szabad hozzátennem, törzskönyvezett boxer kölyök, papírjait talán máris mutassam? – bújt ki megint a szó hosszú kabát zsíros gallérjából. Még egy fej is megjelent. De csak egy pillanatra, mert máris ijedten menekült vissza hirtelen nyomakodó tömeg elől. A kutyát, a fajtatiszta boxer kutyát ugyanis mindenki látni akarta.

– Lopta?

A kérdés egy deci kevert mögül esett a pultra, de választ senki nem kínált rá.

– Miért lopta volna? Nekem is volt ilyen. Épp ilyen kutyám, csak sokkal nagyobb. Az, ha egyszer vicsorított azzal a nagy pofájával, mindenki egy ugrással kívül volt a kerítésen, és soha többé nem merészkedett a kertembe. Mert ezek a boxerek olyanok ám.

– Fajtatiszta kutyát, kérem, csak urak és hölgyek tartanak, ha szabad félbeszakítanom Varga úr enyhén szólva hazudozásait – csordult a könyöklőkön izzadó hamuba a világ legudvariasabb hangja. – És azok is csakis szakértő kezekre bízzák. Mint például az én kezeim. Mert nekem, kérem, olyan ujjaim voltak, hogy szegény anyám minden este elmondta: fiam, neked vagy zongoraművésznek kellett volna lenned, vagy nőgyógyásznak.

– Nőgyógyász meg zongoraművész mindenki lehetett. De tengerész! Ahhoz több kell. És én már ott álltam, hogy nyomják kezembe a papírt, a vonatjegyet, aztán irány az Adria. A legnagyobb óceánjáró várt rám, ami csak magyar zászló alatt kivonult a vizekre. Szóval én mehettem volna, de igazán.

– Adria? Hát ez jó! - ült vigyor minden szájra, és elindult az egész kocsma Fiume felé. Volt, aki a színház kórusából, ahol majdnem kinézték primadonnának. Volt, aki a rakpartra bámuló gimnáziumból, ahol nyilvánvalóvá vált már az első osztályban, hogy istenáldotta tehetség, de leginkább nyelvzseni. És volt, aki a húgyszagú budiból, a söntéspult mellől, nyitott sliccel, kába tekintettel. Nem is jutott messzebb a szürke hosszú kabátnál. Ott aztán a padlóhoz verte a talpát, billegve bámult a boxer apró kutyaszemébe, majd összezárta hatalmas ujjait. A csontok között csak egy roppanás. A fajtatiszta boxer hosszú útra indult, egy hang nélkül hányta ki csúnya pofáján a lelkét.

– És fajtiszta boxerek pedig nincsenek is. Csak kocsma van. Meg ez a rohadt füst. Nyisson már valaki ablakot! – ordította.

Hosszú kabát eltűnt, saroknál fordult, kerítés tövében cipelte zsírfoltjait.