– Mesélhetek én magának szép történetet is erről a nagy, csúnya házról, elhiszi nekem? – bámult bele az arcomba a ráncoktól gyűrt arcú férfi. Majd lustán kinyújtóztatta gyümölcspakolásban megfáradt tagjait, kezeit széttárta, megtáncoltatta minden ujját, és elkezdte a piaczárás előtti csöndben meséjét egy öreg szabolcsi parasztemberről, aki italtól hergelt hevületében baltával ütötte agyon a szomszédját.

– Nagyon régen volt ez, én még anyámmal jártam ki kofáskodni a Mars térre, ellesni, hogyan is alkudjak a szürke börtön árnyékában. A magyar még tanulta a szót: butik, meg maszek, de az a baltás paraszt erről mit sem tudhatott. Ha jól emlékszem, tizenöt évre zárták rá a börtönkaput Szegeden, amiről addig csak annyit hallott, hogy felhőkbe kapaszkodó kéttornyú dómjára büszke, és még a kerítést is Pick szalámiból fonják. Hogy az öreg miért is sújtott le azzal a baltával, talán ki sem derült soha. De azt látták rajta, hogy erejét kiszívja a börtön fala, amiben, ugye, mindannyiunknak van egy téglája, tüdejéből kifogy a levegő, szép lassan a szavakat is elfelejti, a bűn súlya kioltja lelke tüzét.

– Nem éri ez meg a szabadulást – súgtak össze a háta mögött – mesélte anyámnak egy börtönőr –, de légynek sem árt, jobb sorsot érdemelne. Családja ugyanis megtagadta, neki még egyetlen levelet sem hozott a postás, a szabolcsi alma ízét is szép lassan elfeledte. Karácsony estéjén csak bámult ki a rácson, könnyet morzsolt, amikor nézte, hogyan borul hó a városra. Halkan súgta oda rabtársainak január első napján: legyen boldogabb az új esztendőjük, kövér termést hozzon a föld, lovuk meg ne betegedjen.

– Tudja, vastag falak ezek, de azért kibújik rései között a hír. Tudtuk itt a piacon: a baltás parasztot megszerették rabok is, őrök is a bútorgyárban, mert hogy akkoriban még szobába való szekrényt, meg efféléket faragtak, szögeltek az elítéltek, a legszorgosabb munkások közé sorolták. Kapához, kaszához, lószerszámhoz szokott keze megtanulta a fortélyokat, néhány év alatt szeme is megszokta, mennyi tengernyi betűt nyomtatnak bele egyetlen könyvbe.  Olvas az öreg Afrikáról, egyiptomi piramisokról, meg Jókai uram aranyemberéről is – mesélték faggatózós anyámnak, – csak éppen azt nem tudja, hogy hány forintért mérik a Marson a lángost.

– Na, hogy el ne vesszek itt a részletekbe, meg aztán tényleg zárnék is, hát csak beszegem a történetem – kezdett pakolni az árus. – Szóval a baltás ember csak túlélte a tizenöt évet, és egy szép hajnalon civilbe öltöztették, szikár testén lötyögött a nadrág, lötyögött a gatya, oszt mondták neki: bátyám, mehet isten hírével, almaszüretre éppen hazaér. Állítólag, de csak állítólag, hiszen tudja, emberek szájában mindig ferdén fordul a szó, az egyik őr még meg is siratta, mert hogy jó rabból azért nem terem minden bokor tövében. Az öreg meg illedelmesen elköszönt, kidugta fejét a kapun, és szíjjal összefogott kis bőröndjével elindult tornyos-palotás Szeged városában, amiből addig csak őrtornyot, meg szögesdróttal koronázott bástyafalat látott. Itt kóválygott a téren –  mesélték akkor –, majd egyszer csak hallja ám az őr, hogy kopognak a börtön kapuján. Az öreg állt ott, illedelmes kérte: ha lehetne, inkább talán engedjék vissza, mert ebben a világban neki hely nem maradt.

– Aztán mi bántja bátyám? Tán követelőzős menyecske ugrott a nyakába, de nem tudta, mit kezdjen vele? – rejtette zavarát vigyor alá az őr.

– Csuda történt, dróton lógnak a buszok – sírta el magát a baltás paraszt, és a lépcsőn ülve sírt, taknya is, nyála is összefolyt arcán. Hát, ha pontosan tudnám, mikor indult a troli járat Szegeden, azt is kihámozhatná mesémből, mikor zokogott a baltás ember. De fogalmam sincs, mint ahogy arról se, végül hol tették sírba a baltás parasztot. Na, én megyek is, legyen szép a napja, szabolcsi almából a gyereke harapjon jó nagyot – köszönt el, kézfogást kínálva. A börtön kapujában, kopott lépcső előtt, éppen akkor lehelt csókot szép diáklány nyakába egy nyurga kamasz.     

A magyar nő különös jegyek alapján ismerhető fel. Hogy mást ne mondjak: a legszebb a világon. Ha pedig ringadozó csípővel, hullámzó kebellel végigballag – mit ballag, vonul, mint tették azt egyszerűbb cárnők régen volt időkben – az utcán, hát forog a férfinép, szeme pottyan az aszfaltra. A magyar nő persze szorgos is, jó anya és háziasszony, vagyis remek parti, mindazon férfiak számára, akik nősülésre adják a fejüket.

És a trendi lédi?

Korszerű asszonyunk, magyarul: trendi lédi, dehogy vágyik andalító Margit-szigeti sétára, szelíd romantikára. Sokkal boldogabb a fíling, gondolja, ha férje talpig koszosan ér haza, büdös, mint a kétszer döglött hal, mert akkor a fent nevezett magyar nő kipróbálhatja élete párján, meg annak a T-shortján a legújabb, fékezett habzású, biz’ isten minden foltot kitisztító mosószerét.

A trendi lédi boldogságlistáján eme élmény nyomában ott loholnak a nehéz napok, mert akkor szinte kéjelegve merülhet alá a szárnyas libresszek és tamponok mély tengerében. Aztán persze a trendi lédi akkor is nagyon hepi, ha vizelettartási problémái vannak, gombásodik a körme, töredezik a haja, netán ki sem látszik a narancsbőréből, mert hogy eme válsághelyzetekre ott a tengernyi megoldás, a világ legjobb liposzómás krémjeit állítják hadrendbe csak neki, csak érte, mert hogy megérdemli. 

A trendi lédi, bár Norbi apdétben szenved, és nulla százalékos az agya mellett a kefirje is, emésztési problémákkal küzd – naná, hogy bifidus esensis –, meg egy kis fogszuvasodásra vágyik, mert akkor elmehet a fogorvoshoz. Azt ugyan nem tudom melyikhez, mert mostanában már egyik sem fogakat reparál, hanem a szövetségével együtt fogkrémeket ajánl. De a trendi lédi gondja mégis csak megoldódik, hogy aztán belemosolyogjon, mit mosolyogjon, egyenesen belehahotázzon ebbe a szép új hepi világba.

A trendi lédi persze soha nem magányos, legfeljebb szingli, és roppant művelt is. Ezért aztán egy percig sem okoz gondot számára megfejteni, mit is jelentenek az olyan közhasznú, de leginkább nélkülözhetetlen újmagyar kifejezések, mint mondjuk a revitalift, double lifting, dayandnight cream, ami tonizál, hidratál, ha éppen nem dehidratál.

Ha pedig mindezt a tudást már megemésztette, a trendi lédi nekiugrik annak a hőn szeretett gyerekének, és eddig tömi bele a csipszet (lásd: Tesco: alapvető élelmiszerek), a csak svájci tejből készült csokoládét, amíg az a drága, mocskos, de majd kimossuk trendi pólóban feszengő kamasz – pardon: tinédzser – nem hízik olyan kövérre, hogy beleszorul feje az MP4 lejátszóba.

A trendi lédi pontosan tudja: Csaba királyfi nem csillagösvényen, hanem milki véjen poroszkált el lovasaival, garantáltan amerikai sorozat negyedik évadjának huszonhatodik részében. És tudja azt is: Erdély helyett Lastminutia lett a tündérország, ahol ólinkluzív az ellátás, s mennyivel más a míting, ha bíchen csíp a szánsájn, harmincfaktoros védőréteg alatt, de még raftingolni is lehet. Hazatérve aztán a trendi lédi dzsoggingol, mert miért is futna, ha már egyszer perszonál a trénere.

Hogy a trendi lédiről most felfestett kép hamis lenne? Már pedig ilyet az én képembe, csak úgy, fész tu fész ne vágjanak, hölgyeim és uraim. Inkább nézzék szorgalmasan a magyar televíziók reklámjait, amelyekből jómagam is kihámoztam a most közkinccsé tett tudást, és hajoljanak közel hitvesükhöz.

Mert nincs is annál mámorítóbb érzés, mint együtt olyan időkre emlékezni, amikor a csirkepaprikást még nem söpörte le a magyar étlapról a mekcsiken menü, dupla sajttal, kecsappal, a könyvet írók és nem celebek írták, médiasztárok helyett művészek játékában gyönyörködtünk. Ezen egy kicsit elgondolkodunk, majd elalszunk, s álmodunk.

Mondjuk arról: szerencsénk lesz, csak ritkán jönnek elő az asszony könnyen kezelhető gerincfájdalmai, és sugörfrí báblgumi nélkül is megnő szánkban a PéHá-érték. Ja, s ha minden jól megy, garantáltan vacsoraidőben – miközben a trendi lédi fitneszguruk parancsára lóbálja meg szilikonos melleit – megtudhatjuk, hogy miért nem mar, jaj, dehogy is nem mar a szájpadlásunkba a leértékelt protézisragasztó.

– Huszonöt dollár? De hát annyi pénz tán a Manhattan Bankban sincs, nemhogy az én pénztárcámban – sajdult a szívem New York egyik kikötőjében, ahol hadtörténeti múzeumként funkcionálva horgonyoz egy nyugdíjba küldött repülőgép anyahajó. Jó amerikai szokásként a bumfordi ágyúk tövében shop kínál ezernyi portékát, ahol aztán mindent meg lehet venni, mi szemnek, szájnak, gyűjtőnek ingere. Hogy mást ne mondjak, egy tengernagyi egyensapkát is, a maga összes díszével, szépségével, kuriózumával, s mindössze a fent említett 25 dollárt kell leperkálnia a turistának. Mivel efféle beosztásban volt szerencsém meglátogatnom a jenkik híres városát, az én tekintetem is megbotlott a sapkánál, hogy aztán megszülessen a népek sorsát kevésbé, de az én maradék dollárom útirányát mégiscsak meghatározó döntés. Egye fene, megveszem, hogy még az unokáim is lássák: nagyapjuk járt a felhőkarcolók világában.

Frissen vásárolt kincsem aztán főbérletet váltott a fejemen, s mivel hosszú fekete kabátomban akár még elegánsnak is érezhettem magam a New York-i forgatagban, legalább oly optimistán néztem a jövőbe, mint olajszőkítő az elévülési idő lejárta után. Central Park, John Lennon egykori háza, majd ki tudja hányadik sugárút környékén kóboroltam, míg egy boltban mellém pattant egy idős úr, s könnyes szemekkel hadart felém tengernyi információt. Csekélyke angol tudásom még arra sem volt elegendő, hogy felfedezzem, e szózuhatagban hol bújt meg az és, de az öregurat ez cseppet sem bántotta. Mondandójára ugyanis nem várt választ, csak örült nekem, mint aki barátságos ufót lát, tekintete majd minden szó után a sapkámra siklott, arca kipirult, mint tenni szokták érett almák. Majd amikor széttártam karom, mert hát hülyének lenni, még hülyébb helyzetben azért mégsem a világ legszórakoztatóbb tevékenysége, hogy sorry, no english – a férfiban láthatóan minimum négy világ dőlt össze nagy csörömpölve.

– Te, ez lehet, hogy azt hitte a sapkád miatt, valami flancos nagy tengernagy vagy. Netán valamikor anyahajón szolgáltál – próbált magyarázatot lelni az ingyen cirkuszra barátom. Kevés időm maradt az ügy elemzésére, ugyanis nem sokkal később az utcán, majd egy metróállomáson is hasonló örömködésben volt részem. Az egyik korosabb rajongóm még tisztelgett is, s mivel akkor már jobban figyeltem, hadrendbe állítva összes angoltudásomat, kihámoztam szavaiból a haditengerészeti múltat, meg a régen letűnt szép időket. A könnyezős emlékezésnek ekkor is egy "No english." vetett véget, amit hihetlenkedő fejcsóválás követett.

– Viszlát, Amerika! – búcsúztam volna a pénzillatú szép országtól, immár a chicagói reptéren, amikor pocakos veterán kövér feleséggel, s ha jól néztem, két dundi unokával a puttonyában csapott le rám. Mondanom sem kell, őt is tengernagyi sapkám kábította el annyira, hogy US Navy ürügyén már pörögjön a nyelve, meghalljam néhány kikötő, támaszpont nevét, majd megint szembesülhessek a könnyekkel. Oly csillogó malacszemekkel bámult az a derék obsitos, hogy sutba vágtam a jól bevált no english-t, és megakasztva szóáradatát csak ennyit mondtam: Oh, ye...

– Oh, ye? – döbbent meg az úr, és átkarolt, hogy mellemre hajthassa a fejét. Nekem ugyan fogalmam sem volt, mire yeztem, milyen érzelmeket szabadítottam fel ezzel az „oh, ye”-vel, de ha egyszer bevált, miért ne próbálkozhatnék többször is? A másodiknál úgy rázta a kezem a nagy boldogságtól, mintha konnektornak nevezett birkózógépbe nyúltam volna. A harmadiknál mellém terelte az unokákat, az asszonyt, mert hát egy ily snájdig tengernagyot csak nem hagyhat ott, amíg nem készül közös fotó a családi albumba. A negyediknél meg mondott annyi köszönetet, mintha én fedeztem volna fel neki Amerikát, ahol aztán beléphetett a tengerészethez. Majd jött az elköszönés, hátamon akkortájt csordult le a hatodik liter izzadtságcsepp, és búcsút intettünk egymásnak. Barátom, ki távolról figyelte e hosszas párbeszédet, csak ennyi kérdezett, amikor befészkeltük magunkat a Boeing ülésére: te ilyen jól beszélsz angolul?

– Naná. Érdemeimre való tekintettel még tengernagynak is kineveztek – dőltem hátra megkönnyebbülve. És néha, azóta is eszembe jut, vajon milyen legenda születhet rólam valahol Michigan, Ohió, vagy éppen Dél-Karolina államban, amikor az a derék pocakos hadfi elmeséli, nem kis irigységet kiváltva sört nyelő hallgatóságából, találkozását az Amerikai Egyesült Államok magasra nőtt, kedves, de kicsit szófukar tengernagyával. 

– A mosoly, igen, kérem, az arcát átrajzoló, szinte folyamatos és zavartalan mosoly lehetett volna az első figyelmeztető jel. De bevallom, én akkor erre, eléggé el nem ítélhető módon, nem figyeltem – motyogta a vizsgálat során a beteg egyik közeli ismerőse. Arcát nem titkolható zavar árnyékolta, szégyellte, hogy az igazságnak még a felét sem merte feltárni. Hogy nem beszélt az asszony szőke hajáról, amin úgy ficánkolt a nap, mint aratás előtt a lengő búzakalászon. És nem szólt a szemekről sem, amik a szemüveg mögül is fényesen csillantak, mint a felhők sikátorából szabaduló csillagok. De nem merte említeni az asszony illatát sem, amit ugyan soha nem érzett, de tudta: egy így mosolygó arcot csakis édes illat lenghet körbe, igen, édes, mint érett körte maszatos kölyök arcára csorduló leve.

Talán ez nem is fontos, mármint a vizsgálat szempontjából, mentette fel magát titkolt bűne alól, és máris könnyűnek érezte a terhét, mert a doktor szavai megértően csengtek. Az ügyet kivizsgáló pszichiáter csapat vezetője is azt magyarázta: ilyen lappangó veszélyre korántsem oly könnyű felfigyelni, mint az ember hinné.

– A deviáns, mondhatnám úgy, az átlagostól nagyon eltérő magatartást mégis mikor érezték már terhesnek a beteg közelében élők? – akart közelebb jutni az igazsághoz a fiatal nyomozó is, akinek rövid szolgálati ideje alatt ilyen cselekménnyel még nem kellett szembesülni.

– Amikor háromszor is kimondta egymás után, hogy boldog. Igen, kifejezetten a boldogságról beszélt, meg arról, hogy ő jól érzi magát ebben a világban – magyarázta egy szemtanú, és hangján érződött, a beteg által kiváltott sokk nem pottyant ki lelkéből nyomtalanul.

– És olyat is mondott, bizony, olyat is, hogy…hogy, várjon csak, szeretném pontosan idézni, már csak a vizsgálat kedvéért is, szóval olyat: az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben. Ezt állítólag nem ő találta ki, ez mindenképp szolgáljon a mentségére, mert én nem akarok rosszat senkinek, különösen ennek a nőnek nem, mert tulajdonképpen nem ártott ő senkinek – zavarta szájából a szót egy öregasszony, kezében szipogva könnyezett a nejlon szatyor.  

– Én is csak hasonlókat tudok nyilatkozni – nyomult az időközben adásra kész televíziós stáb közelébe a beteg szomszédja. – Képzeljék, egy szombaton azt tanácsolta a férjemnek, hogy amikor úgy érzi, nagy a gondja, gondoljon zöld mezőkre, hegyek között apró sziklák között bukdácsoló patakra, vagy csak egyszerűen sétáljon ki egy falu határába, szívja magába a széna illatát, telepedjen le a Tisza partjára, integessen a folyón hajózóknak, értse meg rekedt hangú matrózok messziről hozott üzenetét. Maguk szerint egy normális ember mond ilyeneket – bámult bele a kamerába a szomszéd, dehogy palástolta felháborodását.

– Valóban furcsa, hogy egy ilyen zaklatott, felkavaró információktól terhes világban előfordul ez a jelenség – hangzott az orvos szakértők egybehangzó véleménye. – A beteg kétséget kizáróan boldog, de szerencsére nem ütköznek ki rajta annyira e jelenség jelei, hogy el kellene különíteni. Igaz, hogy kicsit hosszasabb orvosi kezelést igényel, amíg stabilizálni tudjuk az állapotát, ám a tudomány mai állása szerint korántsem reménytelen a helyzete – adta ki közleményét a kórház.

A beteg mosolya eközben nevetésbe csapott át. A kérdezősködőknek olyanokat állított, hogy az élet gondjai csupán azért tornyosulnak, hogy megoldjuk őket, meg egyébként: kit fognak már zavarni azok a kátyúk száz év múlva, amin megbotlik autónk is, életünk is. Élvezzük a hétköznapokat, higgyük el, hogy aki felénk közelít, jó szándékkal teszi. És fogadjuk el az ősi bölcsességet: ha a sors bezár előttünk egy ajtót, minden bizonnyal hamarosan ki fog nyitni egy ablakot – ölelt át egyszerre két embert is a beteg. Majd azt kérdezte: nem tud-e valamiben segíteni?

Szavait több televíziós csatorna is közvetítette, a betegről, aki csalódásait nagy ládába zárta, és virágok közé ültette a reményeit, hamarosan tanulmány is született. Legalább százkilenc. Kihaló embertípus, optimizmusban szenved, nem fertőző – állt a kórházi zárójelentésben. És kiengedték a zárt osztályról. Az asszony mosolyogva megköszöntötte, talán még nevetett is, majd könnyű léptekkel futott át a téren, mosolyát akácvirágok szirmára szórta. A város fölül elszaladtak a felhők, sárga fejű nap hegedült az égen, a parkban táncoló lányokkal ölelkezett a szél, a legforgalmasabb útkereszteződésben pedig egy üvöltöző sofőr pattant ki a kocsijából. Majd elnyelte a káromkodást, meghajolt, bocsánat, siklott ki a száját a szó, és bicegő öregasszonyt segített át a zebrán. Mesélik: a mosoly, a betegen megfigyelt furcsa, békességbe, örömbe mártott mosoly átrajzolta az autós arcát, és eltüntette az öregasszony mosolyt rejtő ráncait. 

– Azt mondta, hogy tízezer forint? Tényleg azt mondta? – hajolt a kézfejét karistoló hideg elől kesztyűbe menekülő asszony arcához.  A nő rémülten arrébb ugrott, kétlépésnyiről figyelte a férfi borostás arcát, a ráncok között megkötött koszcsíkokat, a ki tudja, mikor mosott, penészfoltos, bokáig lógó kabátot, és tűrte, hogy áporodott borszag kínozza meg az orrát. De válaszolt is: „Igen, tízezret mondott, hiába, mára ennyi lett a szép karácsonyfa ára” –, majd eltűnt a piac zajos tömegében. Szinte futott, mint aki attól retteg: a szegénység így, karácsony előtt ragályként tapad meg rajta, ágyba dönti, a hajléktalan férfi ki tudja, mikor, elrontott élete elrabolja az ő szerencséjét is.

– Tízezer forint? Ennyi pénzt egy hónap alatt sem könyörgök ki a négykerekűkből! – sápadt a férfi, és olyan vágyakozva gondolt a szupermarketek előtt zörgő kocsikba bújt százasokra, hogy még a nyála is kicsordult. „El lehet innen húzni a francba!” – lökte arrébb a faárus, de akkor már nem a százasok szaladgáltak emlékeiben, hanem bejgli illatú karácsonyok. Anyja mosolyát idézte: „Aztán a süteményből nem lopunk ám” –, a morcosnak szánt, figyelmezetést felejtető kacagást. De akkor is a karácsonyfától káprázott leginkább a szeme, aranyló papírba bújtatott szaloncukrokról álmodott gyerekkorának minden decemberében.

– A fa pedig legyen a legdrágább, s föltétlen utána kell járni, ebben az évben melyik a divatszín. Mindenféle giccsel csak nem fogadhatjuk a vendégeket – hallgatta felesége utasításait sok évvel később. Anyja súgta fülébe akkor: „Vigyázz fiam, most nagyon fut veletek a szekér!” –, és az se okozott nagyobb kárt a család kasszájában, ha mindenki számítógépet kapott ajándékba a Jézuskától, mielőtt még útra kelt a család, hogy Párizsban koccintsák a pezsgős poharat, boldog újesztendőt kívánva.

Boldog új esztendők egyszer csak messze szálltak. A férfi már régen nem emlékezett arra, mikor cserélte le a legdrágább whiskyt előbb bolt pultjáról lopott cseresznyepálinkára, mikor nejlonborra, mikor esett szét a család, és hány gyógyszert szedett be, amikor megtudta: a házukért az árverésen befolyt pénz a tartozások felére sem futja. Utca bolyongó koldusa lett, lépcsőházban, pinceajtó mellett hetente kétszer gyújtották rá a vackát.

A karácsonyfákról is elfeledkezett, az értéket borban, pohár alján felejtett híg sörben mérte. De a tízezer forintos fába úgy beleszerelmesedett, mint kamaszként szőke lányok szélben táncoló hajába. Napokig körbejárta, árát alkudta, árussal estébe forduló késő délutánig vitázott, s remegett, hogy mire kondérba dobják az ingyen levesbe szánt zöldséget a népkonyhán, már ötvenmilliós villa nappalijában ágaskodik a tízezerért mért boldogság.

– Csak az a rongy koldus lophatta el, senki más, ragya verje ki az arcát! – káromkodott a piacos, amikor észrevette: a tízezer forintos, szép fenyője egy hideg hajnalra úgy eltűnt, mintha a fagy rágta volna szét. Pedig a fagynak akkoriban más dolga akadt. A piactól kétsaroknyira, egy bontásra ítélt ház alagsorában fonta körbe a koldust, homlokára még csókot is nyomott. Így búcsúztatta földi világtól.

A kihűlt férfira karácsony másnapján akadtak rá. Rendőr mondta, ne mozdítsák, akár bűnügy is lappanghat a háttérben. A bámészkodók bűnt nem láttak, csak egy hosszú, irigyelhető karácsonyfát. Halott koldus ölelte, ágain megfagyott az ablakon bezuhanó fény. 

Beton tömböket bámult, lustán nyújtózkodó lakótelepet, a reggeli hideg páráját harapdáló embereket. Majd megbotlott tekintete egy öregasszony nyakára tekert, kék sálon. NDK-s Trabantra nem kevertek ki szörnyűbb színt – koccant össze a foga az utcán végigvágtató mentő szirénás jajgatásától, és ott, a buszmegálló töredezett aszfaltján, két lépesnyire az éjjel kiborított, megtaposott szemetes kukától Párizs bújt ki emlékeiből. Nem a Notre Dame, vagy Eiffel mérnök úr hatalmas vastornya, nem is festők kicsiny tere a Montmartre-on, hanem a hölgy.

A Diadalívtől talán száz méterre lépdelt a kimondhatatlan nevű szűk utcában. Kosztümkabátját csak egy gomb szorított a melléhez, szoknyáján lassú, könnyed táncot jártak a ráncok. Lábára olasz (francia?) tervezők legfrissebb kollekciójából talán tíz perce, belvárosi palota halljában könyörögette fel magát a cipő, arcára sok száz esztendő finomra csiszolt párizsi ízlése, s vagy harminc év tapasztalata lehelte a smink színeit. Nyakára, vállára hanyag mozdulattal tekerte a sálat, hadd játsszék a finom selyem a sarok mögül lopózó széllel.

– Így csak egy párizsi nő tud felöltözni – állt össze szavakká ámulata, s bámulta a hölgyet, akit a legdurvább vadember sem mert volna leasszonyozni. Nézte, és szájában íze lett a madame szónak, fülében halk zenéje minden kis cipőkoppanásnak. A fák frissen lélegző, tavaszt köszöntő ágai között, a sarki pékség ablakai mögül, rádió hangszórójából menekülő tangóharmonika hangja folyt szét az utca minden kövére, kávézóból löttyent elé a tejszínhabos capuccinó illata.

A sál meg csak ringott a hölgy vállán, integetett, s talán még sanzont is dúdolt, Piaf hangján kínálva Párizs hol vad, hol rejtélyes, hol szemérmes örömeit. Amikor pedig a kék selyem eltűnt egy csillogó autócsoda ablakai mögött, még elköszöntek redői – viszontlátásra, ámuldozó, szájtáti magyar férfi, valahol a mesebeli üveghegyen túl még találkozhatunk.

A betonházakat nézte, és a párizsi emlék szilánkjai szétszóródtak a buszmegálló melletti sárban. Jól megfértek biciklik kerekének, kopott cipőknek nyomai mellett. Bolt ajtajából kövér hentes káromkodott a világra, fa tövénél megkönnyebbülve vakkantott a korcs kutya, garázsból faragott bádogbárban ráncos arcokat szorított egypillanatú képpé a bádogablak bádogkerete. Hirtelen kanyarodó autó csapta járdára a vizet, az öregasszony meg sikított, mint aki varacskos arcú rémet látott.

– Nézze mán, bepiszkít teljesen. Még a sálamat is – kapott két ráncos kezével a nyakához. De ujjai megnyugtatták: a sál, az a vad-haragos, ezerszer mosott kék kígyó sértetlenül, szárazon vészelte át a kalandot. Mint ahogy az öregasszony félretaposott bakancsba gyömöszölt nejlonnadrágja, a férje panel előszobának falára csavarozott fogasról lekapott csupafolt bekecse is.

– A sálat nézi? – mosolygott rá az asszony. – Ugye milyen szép? És nem is gondolná, mennyire olcsón vettem. Itt, a sarki bálás butikban. Már a harmadik nyílt a környéken, és igazán szép holmikat árulnak. Azt mondják, ez a sál angol, de az is megeshet, hogy francia. Mit gondol, háromszáz forintért, ugye nagyon megérte?  – pirult az asszony. Talán hirtelen támadt őszinteségét szégyellte, talán a pazarlást, amiért öreg fejjel egyetlen sálra ennyi pénzt áldozott. Majd dacosan félrecsapta a fejét – ej, nem mindegy, ez a pénz már úgysem csorog vissza a tárcámba –, és elindult a buszmegálló oszlopához. Menetrendet bámult, örömmel nyugtázta, nem késett még le semmiről.

A buszról biztos nem.

Ötéves korában ütötte meg először. Hiába üvöltötte: „Apa, ez fáj!” – a férfi csontos öklei vagy négyszer csaptak le rá. Majd a vastag, kapától, ásótól erősödött ujjak szétnyíltak, megmarkolták a haját, és úgy tépték ki csomóban a szálakat, hogy az apró vörös masnik is darabokra szakadtak. „Ne üsd mán, hát a lányod!” – sikítozott az anyja. Hangja, mint a kés vágott sebet a tanya falán, döngölt padlón, zsírfoltos asztalterítőn. De apja konok maradt, üvöltése közben áporodott borszag töltötte meg a szobát. Félájultan hallgathatta a férfi szavát: „Megmutatom, ki az úr a háznál, az én kölyköm nem fog feleselni, mint alázatos kutya követi minden parancsomat!”

Az anyja sikolya idővel elhalkult. „Mégis, mit tehetnénk?” – szégyenkezett a kérdés az asszony tekintetében, amikor a férje mind gyakrabban célozta meg kocsmából az udvart, hogy böfögve körbevizelje az egyetlen gyümölcsfát. „Pénz sincs, segély is kevés, munkát se ad senki, szikes, rossz földből egy forintot se préselünk ki!” – üvöltözte a férfi, és ütött. Az asszonyt nadrágszíjjal, a lányát kérges tenyérrel üldözte sírásba.

– Minek is élünk, benzint hozzatok, magam gyújtom föl ezt a viskót! – ordította máskor. Az asztalon sosem kóstolt, kihűlt vacsorára szállt a légy, a földön falhoz vert irkák, gyűrt tankönyvek, az ágyon, falvédőhöz lapulva asszony és lány, szellemcsíkos televízióban vidám reklám kék egű Adriáról, kedvezményes nyárról, lobogó hajú lányokról, akik vízisível lovagolják meg a hullámokat.

– Dögöljetek meg! – fuldoklott, hörgött a düh, amikor a szesz már megmérgezte a férfi agyának minden sejtjét. Előkerült balta nyele, rozzant szék kiszakított lába, ütés után a lány homlokán a bőr füléig szakadt.

– Sírni ne merészelj, ha tanárnak, szomszédnak szólsz, kutyával tépetlek szét! – csapta be maga mögött az ajtó apja, újabb kanna bor után indult, hogy reggelre trágyában fetrengve leljenek rá.

– Jolánkám, messzire meneküljetek, nem ember ez mán, vadállat lakozik a lelkében – sírta tele zsebkendőjét a szomszéd asszony, aki egy percre maga is elhitte: fillér nélkül, rokon nélkül, barát nélkül a sarat hizlaló dűlőút elvezet valahová.

– Most nem menekültök, az öklöm hozza nektek a halált! – üvöltött a férfi ködös-rideg téli éjszakán, amikor a tanya tetején, minden gerendáján vastag sötétség aludt, felesége meg őrjöngve nyüszített az udvarra rohanva: belém te többet nem kívánkozz, te mocskos állat.

– Akkor majd te! – markolt a durva kéz a két comb közé.

De az álomból ébredő lány – aki két éve undorral tűrte, hogy apja nyelvével nyálazza-nyalja az arcát, bimbózó mellét, a hasa alatt puhán serkenő szőrszálakat – bár minden csontja fájt, karjáról, hátáról, combjáról el nem múlt a tegnapi verés kék duzzanata, gyorsabb volt. Szemében égő vörösre váltott a félelem szürke fénye, párnája alatt szunyókáló kést markolt, és egyetlen szúrásban robbant fel tíz év dühe, gyűlölete, keserűsége. Majd újra lecsapott, vinnyogott, véres nyála csordult fakult blúzára, amikor a második, a harmadik, a negyedik sebet ejtette apján.

– Vadállat! Hogyan szorulhat ennyi gyűlölet egy törékeny lányba? – torzult a rendőr arca, amikor derékszíjáról leakasztotta a bilincset.

– Az apját ölte meg, huszonhét késszúrással, micsoda világ! – olvasták a hírt borzongó idős hölgyek porcelán mosolyú kávéház melegében, és a pincért szidták, mert a fahéjat, csoki darabkákat már megint elfelejtette.

– Anyám, a kutyának soha el ne feledjél enni adni – suttogta a lány az ítélethirdetés után.

És a börtönben sem árulta el, milyen messzire szállt a sikolya, amikor az apja piszkos körme szakította ki testéből a szüzesség vékony hártyáját.

Tangóharmonika zenéjét vártam, Edith Piaf kesernyés-rekedt énekét, és dohányfüst maró illatát, ami Maigret felügyelő pipájából bodorodva keveredik „er” hangot ropogtató francia szóval. De csak kocsik fékjei csikorogtak, turisták tömegei vonultak át az úton, szórták a szót angolul, németül, japánul, indultak a Montmartre zegzugos utcái felé, vagy éppen a Sacre Coeur székesegyház fehér tömbjéhez, ahonnan bámulhatják a lábaik előtt heverésző Párizst.

Nem tartottam velük. Álltam a lassan esti fényeibe öltöző Moulin Rouge előtt, és elvonult előttem mindazok árnya, akik a csudamulató megnyitása óta megfordultak csillogó termeiben. Hallottam száz éve felnyitott pezsgők pukkanását, arcomra fröccsent édes levük, és hallottam a tapsvihart is, amivel ki tudja, hány ezerszer köszönte meg a hálás közönség a hosszú lábú táncosnők kán-kán táncát, hallottam a ropogós bankók zizzenését is.

Ez utóbbit hallottam csak igazán, mert tudtam, a zsebemben annyi euró sincs, amennyit az innen távozó borravalóként nyom a pincér kezébe, és tudtam, most, és talán soha nem áldozhatok annyi pénzt erre a Vörös Malomra, amennyiért egy vacsorát meg egy műsort kínálnak.

Közben egyenruhás ajtónálló lépett elém, és franciául, ugyan mi más nyelven is, udvariasan kérdezte, miben segíthet. Bennem meg felhördült a düh, és az arcába kiáltottam, magyarul, hogy miben is segíthetnél, te kölök, egy kelet-európai magyaron, aki eljutott ugyan Párizsig harmincnál több év munkájának eredményeként fapados repülővel, lefoglalta a legolcsóbb szobát, amit csak kínál ez a mámorító város, de már szinte egy fityingje sincs. Ezért csak áll itt a Vörös Malom ajtajában, ami nagyon vörös, de mégsem annyira, mint az én arcom, ezért aztán hagyjál engem békén, mert mit tudsz te a kelet-európai szegénységről, mert mit tudsz te arról, hogy vörösmalmos álmainkat már régen felőrölték a Kárpát-medencében ezer éve átsüvöltő pusztító viharok.

– Mindent tudok – szólalt meg az egyenruhás, arcán táncolt a gúnyos-szomorú mosoly. – Zomborról jöttem, Szerbia, Vajdaság, és magyarul forog bennem a gondolat, amikor itt állok a Moulin Rouge kapujában. Már két éve, de még egyetlen műsorát sem láttam, és nem is fogom. Mert minden eurómat hazaküldöm, oda, ahol sokkal szebb a lányok mosolya, mit a Pigallon, és engem irigyelnek, mert Párizsban majszolom a szendvicset.

Én meg csak néztem döbbenten az egyenruhást, ő meg csak nézett engem, aztán egyetlen pillanat alatt kirobbant belőlünk a nevetés, ami gurgulázós röhögésbe csapott át. És a franciák, az angolok, a japánok, az egész tömeg, ami mögöttünk hullámzott a franciák Pigallján riadtan nézett minket, mert nem értették, min röhöghet egy díszegyenruhás portás meg egy szakadt farmerban ácsorgó férfi, de azért ők is elkezdtek nevetni, és ez a nevetés végigcsörtetett az úton, bekanyarodott a sarkon, és rohant a Montmarte utcáin, ott, ahol erdélyi magyar cigányasszony jósolt szebb jövőt a világnak.

És nem tudta senki, honnan érkezett. Csak állt ott a terem végén, szorosan az ajtófélfához lapulva. Mint szürke bogár, mint rémült, ázott egér. Bámult bele a zajba, bokáját verdeste kopott kabátjával, száraz sár szorította cipőjét.  Véreres szemmel, plafonig emelt sörösüveg fölül, csak fél pillanatig bámultak rá, esélyt se hagytak köszönésnek. Ajtó keretéhez csapódott, arcokra unalom ült, vastag hang üvöltött sűrű füstbe: mára elég a kapitalizmusnak, nem építem tovább.

– Van egy kutyám. Igazi, fajtatiszta boxer. Egyébként eladó – motyogta a hosszú kabát.

– Nekem meg lumbágóm van és májzsugorodásom. Azonkívül kurva lett a lányom, sitten a fiam, az asszonyt pedig még egy százasért se hajlandó senki fölakasztani a mosókonyhában – birkózta le valaki a csöndet, és hálásan köszönte meg a körbeszaladó röhögést. Hosszú kabát már csak akkora volt, mint egy eldobható mosogatórongy. Eltűnt belőle a test, elveszett ráncai között a fej, de kiszökött a résein egy világcsúfja kutyapofa. Laposat vakkantott, két első mancsát támasztotta a pultra, két savanyodó sör közé.

– Egy kutya! Egy igazi kölyökkutya - sikított asszony, kinek ujjain évek óta vágtak sebet a repedt szélű poharak, és nagyon részeg munkások vágyait kereste, garantáltan zárás előtt.

– Ha szabad kiigazítanom, ez nem kutya. Egy boxer. Fajtatiszta. Eladó. És ha szabad hozzátennem, törzskönyvezett boxer kölyök, papírjait talán máris mutassam? – bújt ki megint a szó hosszú kabát zsíros gallérjából. Még egy fej is megjelent. De csak egy pillanatra, mert máris ijedten menekült vissza hirtelen nyomakodó tömeg elől. A kutyát, a fajtatiszta boxer kutyát ugyanis mindenki látni akarta.

– Lopta?

A kérdés egy deci kevert mögül esett a pultra, de választ senki nem kínált rá.

– Miért lopta volna? Nekem is volt ilyen. Épp ilyen kutyám, csak sokkal nagyobb. Az, ha egyszer vicsorított azzal a nagy pofájával, mindenki egy ugrással kívül volt a kerítésen, és soha többé nem merészkedett a kertembe. Mert ezek a boxerek olyanok ám.

– Fajtatiszta kutyát, kérem, csak urak és hölgyek tartanak, ha szabad félbeszakítanom Varga úr enyhén szólva hazudozásait – csordult a könyöklőkön izzadó hamuba a világ legudvariasabb hangja. – És azok is csakis szakértő kezekre bízzák. Mint például az én kezeim. Mert nekem, kérem, olyan ujjaim voltak, hogy szegény anyám minden este elmondta: fiam, neked vagy zongoraművésznek kellett volna lenned, vagy nőgyógyásznak.

– Nőgyógyász meg zongoraművész mindenki lehetett. De tengerész! Ahhoz több kell. És én már ott álltam, hogy nyomják kezembe a papírt, a vonatjegyet, aztán irány az Adria. A legnagyobb óceánjáró várt rám, ami csak magyar zászló alatt kivonult a vizekre. Szóval én mehettem volna, de igazán.

– Adria? Hát ez jó! - ült vigyor minden szájra, és elindult az egész kocsma Fiume felé. Volt, aki a színház kórusából, ahol majdnem kinézték primadonnának. Volt, aki a rakpartra bámuló gimnáziumból, ahol nyilvánvalóvá vált már az első osztályban, hogy istenáldotta tehetség, de leginkább nyelvzseni. És volt, aki a húgyszagú budiból, a söntéspult mellől, nyitott sliccel, kába tekintettel. Nem is jutott messzebb a szürke hosszú kabátnál. Ott aztán a padlóhoz verte a talpát, billegve bámult a boxer apró kutyaszemébe, majd összezárta hatalmas ujjait. A csontok között csak egy roppanás. A fajtatiszta boxer hosszú útra indult, egy hang nélkül hányta ki csúnya pofáján a lelkét.

– És fajtiszta boxerek pedig nincsenek is. Csak kocsma van. Meg ez a rohadt füst. Nyisson már valaki ablakot! – ordította.

Hosszú kabát eltűnt, saroknál fordult, kerítés tövében cipelte zsírfoltjait.

(Édesanyám emlékére)

– Anyus, csak nyugalom, az élet ennyire kegyetlen, mit is tehetnénk? – forgolódott tétova tehetetlenséggel a szobában a férje. A heverőre, a testes fotelekre, minden szekrényre, horgolt terítőkre, polcokon mosolygó kis porcelánfigurákra rázuhant a csönd, februári fagy kaparászta az ablakot.

– Anyus, ezt el kell fogadni – halkult a férfi hangja, de ő nem akart elfogadni semmit, se a csöndet, se február átkozott hidegét, se a panel mellett elsüvítő szelet, de leginkább a betűket nem, amiket a távirat papírjára nyomtattak, se a kegyetlenül kunkorodó mondatokat: „sajnálattal közöljük, hogy édesanyám, G. Szabó Lászlóné váratlanul elhunyt. Temetése…”

De ezt már ki sem tudta olvasni, mellkasát két ököllel ütötte, verte a döbbenet, tüdejében megszorult a levegő, ujjait táncra hívta az ideg, lábából, karjából halkan, hogy senkit meg ne zavarjon, elköltözött minden erő.

– Hagyj most magamra – motyogta, és átkarolta néhai G. Szabó Lászlónét, született Szűcs Teréziát, maga mellé ültette, és egyetlen ráncot sem látott az arcán. A heverőn Terike ült, kisiskolás nővére, és a nagykőrösi ház melegéről beszélt hozzá, kemény akaratú apjukról, Szűcs Dénes gazdálkodóról, ki mindig hetykén feszített a lovas kocsi bakján, büszkén kiabált rá az út mellől integetőkre: „Két szép lányom, Tecát és Icát viszem a földekre, fejünk fölött nevet a Nap, kövér gabonát arasson minden kedves szomszéd, bográcsban fortyog már lebbencsen a víz.”

– Hát igen, a háborút is átvészeltük, a te uradat legalább az orosz fogság nem sújtotta – beszélt Teri, és már a zakatoló mozdony hangjára figyeltek, a vasutat dicsérték, hiszen kenyeret adott Terinek, az urának, az egész családnak. Igen, kenyeret, így mondta Teri, munka helyett szolgálatot említett, nevetéskor eltakarta a száját, mint aki attól fél, elszökik az a kevés öröm, ami egy gazdaságot megroppantó világválságon, ugatós ágyukat, lánctalpon dübörgő tankokat hadrendbe állító háborún, téeszesítésen, kuláklistázáson, forradalmon átgyalogolt magyar asszonynak jár két gyerek, tengernyi gond, ezer hajnali ébredés, ezer álmatlan éjszaka után.

– Meghalt. Teri meghalt, egyetlen testvérem sem maradt – állt föl a fotelból, hatvanöt éve öregedő, konzervgyár udvarán, hőségben, fagyban évtizedeken át kínzott csontjaiban szikrázott a fájdalom. – De hát mi történhetett, Teri olyan erős asszony – törölte kézfejével a könnyet szeméből, s észre sem vette, hogy már az előszobában botorkál.

– Nagyon szép az unokád, hetyke legény lesz belőle, majd meglátod. De te is jobban vigyázhatnál magadra, meddig szívod még azt a büdös bagót? – hallotta Teri hangját, a félegyházi ház előszobájában ültek, zománcos tálba darabolták a babot. – Tejfölös zöldbableves lesz ebédre, hát istenem, a fiad mindig azt enne, ha nálunk jártok – nevetgélt Teri. A kertben zöldség, répa duzzadt a földben, forró lében ázott a konyhában a paprikáshoz kopasztott csirke.

– Gyönyörű koszorút veszünk a temetésre, arany betűvel világítson rajta minden szó – mondta volna apusnak, amikor a konyhához ért. De csak hörgés buggyant ki a száját, fényét veszítette tekintete, s amikor a padlóra zuhant, ujjai kávés poharat markoltak.

***

– Gyors halál volt, nem szenvedett, ez vigasztalhatja az urat. Talán valami sokk érhette, meg front is van, gyenge volt a néni szíve – mondta apusnak a mentős.

– Igen, valami sokk, meg a front – markolta a konyhaszekrényt apus, és a párás panelablakon keresztül a felhőket bámulta. Két ló húzta kocsi döcögött rajtuk, pödrött bajszú parasztember ült a bakon, mögötte meg a két szép Szűcs lány, Teréz és Ilonka énekelte bele örömét a szélbe. Dalukat mosolyogva tapsolták meg az angyalok.